Hogy ne foglalkozzunk másokkal magunk körül?

A másodiknak: sajnos könnyen ki lehet "érdemelni" ártalmatlanul is a közellenség státuszt, elég ha csak kicsit különbözöl és nem vagy egy birkásított átlag-tömegember. Tehát nem kell ártanod senkinek ahhoz, hogy egy-két hangadó kipécézzen, aztán rájuk hallgat a többség alapon neki is mennek.

Ilyen volt az én diásorsom is. (Igaz, ez 1978-1968 közötti általánossulit jelent) Nem voltam sem egy fenomén, sem egy űrlény, egyszeűen kicsit másképp gondolkodtam, mint a többi. Nem érdekeltek a szellemeskedve való egymást megalázások, nem akartam én fngani a legnagyobbat az osztályban meg nem mentem bele ilyen stikában cigizős piálós "vagányságokba" és ennyi máris elég volt ahhoz, hogy ki legyek közösítve és hülyének nézve. Csak, mert csendesebb (nem mulyább, csak kevésbé hangoskodó) voltam a többinél. Abban a korosztályban még az ember(palánták) gondolkodása nagyon messze van attól a felvilágosultságtól, ami később az én elvem is lett: ÉLNI ÉS ÉLNI HAGYNI.

Nálam az lett az eredménye a kiskori elnyomásnak, hogy egy nagypofájú, sznob, státusszimbólumhajhász fószer lettem fiatal felnőttnek. Igyekeztem minél többre vinni az egykori osztálytársaknál és szinte kerestem az alkalmat, hogy a márkás autómmal lássanak, egy időben mindig a legdrágább mobiltelefonom volt, ráhajtottam, hogy minél több márkás cuccom legyen és minél több embert lenézhessek. Aztán a személyiségfejlődésem eljutott egy idő után arra a szintre, hogy bevalljam magamnak is azt, hogy ez teljesen felesleges, mondhatni szánalmas pótcselekvés. Ugyanakkor abban az időben kialakult egy elég magabiztos, határozott stílus, tartás, úgyhogy 30 éves korom fölöttre jutottam el oda, hogy úgy érzem, hogy az emberek elfogadnak, én is szándékoltan vagyok "antitrendi" és kifejezetten vállalom a különcséget. Persze ebbéli késztetésem mindig is megvolt. Imádtam különbözni. Lehet, hogy ezért is utáltak ki a "nagyvagányok" az osztályból. Ami a státusszimbólumosdit illeti, ott is antitrendi vagyok, mert pl a kicsi kétüléses sportkocsikat szeretem, hiába divat a luxusterepjáró, nekem nincs olyanom, de van olyan sportkocsim, amit viszont nem lehet lenézni a luxusterepjáróból sem.

Egy eklatáns példa, hogy középiskolában hogy kezeltem a lenézősdit: egy-két osztálytársam cikizett, hogy nem dohányzom és hogy nem leszek a barátjuk, ha nem szívom velük. Erre én azt mondtam: ti nem érdemlitek meg, hogy szóba álljak veletek, hiszen zsarolni próbáltok.

A kérdezőnek is ezt ajánlom: a többiek érezzék, hogy NEM FÜGGSZ tőlük, nem esdejelsz a barátságukért, tök jól megvagy nélkülük is. Előbb utóbb ők fognak kepeszteni a társaságodért, ha álhatatos tudsz maradni. A majmokat meg nyugodtan nézd le, de legjobb, ha egyenesen sajnálod őket a primitívségükért.

Második vagyok!

Én egy olyan kérdést tettem fel, amiben benne van "nézzünk magunkba" fontos eleme is. Ismeretlen ember vélt, vagy valós sérelmeire válaszolunk itt úgy, hogy fogalmunk sincs a körülményekről. Többségében közhelyek, általános érvényű "okosságok" hangzanak el, anélkül, hogy ismernénk az embert, és a sérelmeket kiváltó okokat. Ezen is érdemes elgondolkodni, mielőtt félreértjük egymást!

KÉRDEZÖ!!!!

Nem árulod el hogy miért bántanak? Akkor többet tudnánk segíteni,nem csak találgatnánk!

Jóvan kovácsmagdi, értjük. Neked most akkor kuss van, nem kell pattogni ennyit. Szerinted ki akarja itt bántani a kérdezőt?

Na figyelj kérdező!

Én tudok egy tuti módszert, amivel TE fogod idegesíteni ŐKET!

Ha beszólnak, egyszerűen röhögj a képükbe! Csak mosolyogj és kicsit csóváld a fejed - mintha azt mondanád: "Istenem de szánalmasak vagytok, úgysem lesz belőletek semmi az életben hiába erőlködtök."

Nem gyorsan, de biztosan meg lesz az eredménye.

Második vagyok.

Nagyon gyorsan mozog a lepontozó gépezetetek! Pedig állítom, hogyha az egyébként korrekt kérdésemre már az elején választ ad a kérdező, akkor esetleg el lehetett volna kerülni, hogy hosszú fejtegetésekben közhelyek halmazát lehessen itt olvasni.