Felnőtt ember vagyok és a szüleim a mai napig learatják a babérjaimat. Pszichológusra lenne szükségem?

Úgy érzem, teljesen mindegy, hogy mit csinálok, meg kell hallgatnom, hogy az apám milyen menő volt 35 évvel ezelőtt, amikor Oroszországba mehetett céges üdülésre vonattal és repülővel. Okos ember volt, huszonöt évesen doktorált, de már akkor is lekezelő volt, ezért nem maradhatott a felsőoktatásban oktatóként, aztán elitta mindenét és újra kellett kezdenie az életét középkorúan egy supervisorként.

Külső szemmel nézve egy hihetetlenül kedves és odaadó ember, valójában csak mártírkodik és lekezel és kijavít mindenkit. Felnőtt vagyok, de valahogy vonzom a szüleimhez hasonló embereket. Amikor összejövök valakivel és komolyabb lesz, látszólag az a másik mindent megtesz értem, valójában bezsebeli az elismerést a sikereimért.