Csak magára számíthat az ember úgy igazán?

21 éves üzletvezetőként dolgozó lány vagyok most kezdem az egyetemet, már egy éve külön élek új városban, az eddigi tapasztalataim során sajnos azt szűrtem le hogy csak magamnak vagyok, senki se törődik senkivel igazán és ez már elsem szomorít igazából, mert ennek köszönhetően szerettem meg saját magam és fejlesztettem a jellemem olyanná ami előre vitt karrierügyileg meg az élet más részein is. Viszont érdekelne más külső, tapasztalt ember véleménye is erről a gondolatról, mert félek hogy csak a rossz dolgok miatt érzem így amik velem történtek és nem látom a helyzetem reálisan: szóval kezdeném is 15 éves koromban apukám megcsalta anyukámat és eléggé szörnyen zajlott a valásuk (testi és verbális bántalmazás egyaránt ért mindenkit a csaladban) édesanyám kiskorom óta sajnos nem igazan szimpatizált velem és mindigis apás voltam ezért amikor ez megtortént és édesapám kitörölt teljesen az életéből teljesen(azóta sincs kapcsolatunk) padlóra tett és egy szörnyű párkapcsolatba menekültem szociális problémáim lettek (ebből mára már semmi sem érzékelhető sőt eléggé exovertált vagyok) majd kimásztam ebből és a barátaimmal voltam állandóan (felszines volt de legalabb mindig együtt voltunk nem volt időm gondolni a rossz dolgokra) ugyanis sajnos amig otthon laktam édesanyám hozzáállása hozzám továbbra sem változott állandóan hozzám vágta hogy miattam ment el apu, mindenen ordibálásig veszekedtunk, az egész családja állandóan velem volt elfoglalva hogy miben hibazok miért vagyok mindig rossz, sokat buliztam tanultam ezek elterelték a figyelmem (bevallom sokat ittam ekkoriban) ezért is kaptam az ívet tőlük, szerencsére az iskolában mindig jeleskedtem, amit persze sose ismert el senki(nemis vártam hisz magamért tettem) csak az fájt hogy minden buta idiótának elhortak otthon minden egyes nap. Na itt kezdtem érezni hogyha ebbe én most belemélyülök akkor kuka lesz az egész életemnek. Kapcsolatfüggő lettem, nem volt sok párom inkább nagyon elhúzott rossz kapcsolataim, amiket véleményem szerint azért tartogattam mert kellett egy biztos pont az életembe. Aztán persze megtörtént első szerelem boldog voltam mint állat, de persze amikor vége lett kb tönkrementem azóta sem éreztem meg hasonlót se, sőt azóta senki iránt nem igazán tudok érezni szeretet se. Ami eléggé megrémít... Szóval itt vagyok most a jelenlegi legközelebbi barátommal is eléggé felszínesnek nevezném a kapcsolatunk és azon tünődőm hogy tenyleg nem lehet számítani igazán senkire az életben csak magadra vagy ez valami önvédelmi mechanizmus és talán elmúlik? Légyszíves fejtsétek ki a témáról a véleményeteket nagyon érdekel más hogy látja ezt a dolgot :) válaszokat előre is köszönöm!