Mi legyen a továbbiakban?

Pont ez az, hogy végig tanultam az életem. Olyan területen, amivel nem lehet elhelyezkedni. Mellette nem tudtam eleget szórakozni, és nem voltak igaz barátaim. Valószínű azért, mert nem tartottak őszintének és félreismertek.

Amit írsz logikus lenne, de a fent említett dolog miatt nincs már rá kapacitásom.

(egyébként nagy szégyen, de múltkor számoltam össze, hogy 5-6 befejezetlen képzésem van)

Külön említést érdemel, hogy a munkahelyeken azért nem igazán tudok dolgozni, mert ilyen korban már mindenki másnak van családja. Ha meglátok egy kisgyereket, kész vagyok.

Nem szeretem kívülállónak érezni magam, mert annyira ronda viszont nem vagyok/voltam sosem.

A fizetés? Az pedig szinte semmire sem volt elég, mivel minimálbért kaptam. Pár új ruha és élelem... Ennyi. Ezt spórolósként mondom.

Számomra tehát vége a lehetőségeknek, mert élősködőként nem fogok élni.

Az eddigi kudarcaim után nem szívesen vágok bele már semmibe.

A meglévő családtagok sorsa is fontos, érdekel, csak úgy éreztem mindig, hogy nem illek ebbe a családba (sem). Hogy is fogalmazzak, olyan húzd meg-ereszd meg viszonyom volt mindenkivel.

És ha bárkinek baja volt, nem hozzám fordultak elsődlegesen. Mindig csak olyan voltam, mint valami szobor a háttérben.

Nézd, ebben a világban minden a pénzről szól. Ha nincs, ahogy nekem sem, eláshatod magad. 'Dobálni fog az élet.'

Bárki bármit mond, az én sorsomba biztos, hogy beleavatkoztak kívülről olyanok, akik nem akarták, hogy érvényesüljek. Ezt viszont azért nem értem, mert ahogy írtam, átlag ember vagyok, átlagos elvárásokkal.

Ugye, nem gondolja komolyan senki, hogy elhiszem, ennyi idősen, ennyi tanulás után véletlen, hogy egy komoly partnerem sem akadt. Aki mondjuk mellettem állt volna, mikor szükségem lett volna bíztatásra. Nem az idős rokonaim nyakán akartam lógni sosem, hanem a párommal megosztani a dolgokat. Ez még egy másik zavaró tényező, ami miatt ki vagyok.

Mielőtt megkérdeznéd, jártam pszichiáternél, csak nem időben. A vallási dolgok felé is próbáltam nyitni.

Tudnod kell, hogy fiatalabb koromban elkövettem olyan dolgokat, amik nem voltak szándékosak vagy súlyosak, de valamilyen szinten bűntettnek számítottak.

A közeli rokonaim akkor nem vették arra a fáradságot, hogy leüljenek ezeket megbeszélni velem, és akkor irányítsanak szakemberhez.

Magamtól, mivel sokszor nem beszélek a mélyen érintő dolgokról, nem közöltem ezeket senkivel.

A kisgyerekekre visszatérve, az az oka az elérzékenyülésemnek, és azért menekülök előlük, mert túlságosan szeretem őket.

Viszont mivel a körülményeim olyanok, ahogy leírtam, én is egyfajta gyerek státuszban ragadtam. Ezért nem érzem, hogy kellő türelmem lenne hozzájuk.

Hagyjuk is, köszönöm, hogy válszoltál. Jó munkát neked a hétre.

Nagyon köszönöm, de nőként nekem ezekhez már késő.

Sportoljak? Megtehetném. Lehet, hogy kissé jobb lenne a hangulatom. A külsőm azonban nem változna tőle olyan irányban, ahogy szeretném: nem töltölnének fel tőle a melleim és az arcom.

Nem is keresnék rajta semmit, márpedig a csóróság helyhez köt.

Kezdjek el egy 7. képzést?

Ugye, nem gondoljátok komolyan?

Én max. már csak "utánfutó" lehetek valami olyan fickó mellett, aki több vasat tartana egyszerre a tűzben, fent említett helyzet miatt (mivel nem vagyok nagy szám).

Vagy totál egyedül maradok.

Egész életemben azért küzdöttem, hogy mindkét verziót elkerüljem, hát nem sikerült mégsem.

Lehet, hogy egyetem mellett is úgymond "sötét voltam", azonban vannak és voltak nálam sokkal butább és mocsokabb emberek. Akiknek a munka mellett azért később legalább egy férj jut. Sajnos nekem egyik sem jött össze, mert a körülmények így alakították, és már nem is érdekel az egész.

Igénytelenül inkább nem élek tovább, köszönöm.

(Már más kontinensen sem tudnék önkénteskedni, mert oda is 30 éves korig lehetett jelentkezni)

Az idős rokonoktól pedig nem várom el, hogy befizessék a számláim, mert hányok saját magamtól, mint eddig.

Nem kellett volna bezárni azt az ételbárt Kőrösön, ahol nagy nehezen elhelyezkedtem (szintén nem túl fiatalon). Nekem akkor pecsételték meg a sorsomat, pedig próbáltam rendesen végezni ott a feladataimat.

Később ennek olyan jelentőséget tulajdonítottam, hogy biztosan a rokonok szeretnének, hogy egy kicsit velük is foglalkozzam, ne csak a munkával. Nos, rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem kérnek belőlem, még írásban sem. Az egésznek annyi volt a célja, hogy pszichológiailag teszteljenek, és visszakanyarintsanak abba az irányba, ahonnan elindultam.

Gratulálok!

(magamnak nem, amiért nem sikerült az inkubátorban vagy hol elpusztulnom)

Az egész helyzetem tiszta libikóka. Egyik pillanatban úgy érzem, legalább a szomszéd bácsihoz fel kéne menni, a köv. pillanatban: minek? Nem lennék teljesen őszinte vele sem. Miért kavarjam össze, mikor lehet, már csak pár hónapig élek. Felesleges...

Gyerekekkel pedig nem szeretnék foglalkozni, mert akár hiszitek, akár nem, én olyan óvodába jártam, ahol levegőnek néztek. Autisztikus voltam, mert otthon is elég ingerszegény volt a környezet.

Szerettem volna a többi gyerekkel játszani, de magamtól nem közeledtem hozzájuk. Az óvónők közül pedig az egyik csúnyán lekiabált egyszer, a másik pedig kedves volt, de nem vitt oda a többi gyerekhez.

Ebből mi következhet? Természetesen az, hogy a gyerekek azt gondolhatták, valami kis elkényeztetett lányka (?) voltam, aki különbnek tartotta magát náluk.

A lánykát azért kérdőjeleztem, mert akkoriban fiús, rövid hajam volt, és a szüleim elfelejtették megkérdezni, hogy én ezt szeretném-e.

Az öltözékem pedig semleges volt, abszolút nem lányos. Tehát a sorsom már akkor meg volt írva, mondjuk.

Mostmár kinek bizonygassam, hogy én mindig is a fiúkat szerettem...

Az élet megy tovább a dolgozó emberek 99%-ának, nekem pedig minden szempontból sikerült megragadnom valami köztes szinten.