Mit tegyek? Borzalmasan érzem magam

Köszönöm a válaszodat. A szülők illetve Édesanyám olyannyira elfoglalt, hogy nem volt az utóbbi időkben egymásra időnk meg figyelmünk, Ő nem is értene meg azt hiszem. Meg különálló vagyok, illetve önálló, külön életem lenne, ha lenne egyáltalán életem. De nincs. Naphosszat gondolkodom, miért kaptam ezt a sorstól. Elveszítettem mindent ami fontos. Állást, társam jó ideje nincs... Valójában egyedül vagyok teljesen.

Tudom más is van ilyen helyzetben, azt hiszem erősebbek mint én. De napi gondok, miből fizetem ki a számlát stb. Pedig küzdök és tele voltam erővel. MOst elfogyott. Nem is tudom, milyen hangulat ez, de kínoz, és beteggé tesz. Iszonyúan félek most.

Nagy segítség ez is, hogy a figyelmeddel megtisztelsz. És végtelenül jól esik, csak írott formában nem is tudom úgy kifejezni, milyen jó érzés.

Az elmúlt napokig valahogy volt bennem küzdeni erő, de ez a mai nap, ma valami megszállt, nem tudom. Olyan értelmét vesztett lett minden. Folyton lesem az álláshirdetéseket, rengeteg önéletrajzot elküldtem, válasz nulla.

Kereskedelmi iskolám van, és emelett egy emelt szintű vallásfilozófia szak, ami nem diploma. De nem ér semmit, úgyhogy a kereskedelmi vonalon keresgélek, de semmi. Valami történhetett, mert sehol nincs rám szükség. NAgyon nehéz. 33 éves vagyok. Mégis kilátástalannak látom most az életem.

Apámról nem írtam igaz, nem vagyunk túl jóba, nemrég szaabadult a börtönből, nem beszélük. Anyuval nem vagyok rosszba, csak kevés az egymásra fordított idő, Ő nem ért engem. Szeret, de nem ért. Ő férjnél van, Apámtól elváltak.

A munkaügyi kirendeltség viszont nem tud ajánlani semmit, egy-két hónapig álláskeresési segélyt.

Főként most lelkileg lettem paff. Az is felemeli a lelkem, hogy törődsz velem. Nem sűrűn fordul velem elő, hogy valaki figyel és törődik velem. Meg se tudom köszönni igazán!

Annyira elkeseredtem, nem látom az út végét, és ezek a gondolatok is azért ébredtek fel bennem, mert zaklatott vagyok.

Tudom, hogy értelmetlen gondolat, és nem old meg semmit, de valahogy nincs menedékem, kapaszkodóm, és rettegek.

Igen, azt hiszem bármilyen állást, amit be tudok tölteni, és hasznos a munkám.

Igen, emelném fel a fejem magasra, csak lehúzza a bánat és elkeseredettség :(

De, azt hiszem pont azt kell megköszönni, azt a figyelmet és segítő szándékot, ami jobbá teszi egy másik ember hangulatát és életet is menthet.

Azt hiszem, akkor Te is tudod, mert átélted ezt a mélypontot, te is megélted a kilátástalanságot. Szerencsés vagy, hogy van egy csodaszép gyermeked, aki öröm és boldogság. Nekem nincs, (bár nagyon hiányzik), de nincs is kitől legyen. Valahogy elfutottak az évek, tökéletesen eredménytelenül, és szégyenérzetem van, azért is, hogy most ilyen helyzetben vagyok. Nekem kéne támogatni másokat, ehelyett én vagyok a szerencsétlen és szorulok segítségre. De jó, hogy vannak ilyen jó lelkű emberek mit te, és őszintén mondom. Igen, sírok, de valahogy nem látok előre. Most én is kölcsönből vagyok, amit vissza kell adni, hogy ne kapcsolják ki a villanyt, meg a gázt. MErt így állok. Nem tudok semmit, de biztos hogy megérdemlem valamiért ezt, csak szeretném jóvá tenni azt ha tényleg én vagyok a hibás. De nem tudom mit rontottam el. Hibáztatom magam.

Bízni kell igen, tudom. Próbálok, de mégis félek. Mi lesz? LEsz-e előre? És hogyan? Lesz-e valaki, aki mellettem van, vagy örökre magányos kell legyek... Ilyen nyomasztó gondolatok. :(