Elment, és engem itt hagyott örökre. Hogyan vészeljem ár?

Ki volt az az Ő?

Átvészelni úgy tudod, hogy egy kicsit nosztalgiázol mindennap. Leülsz magadban, megiszod a rumos kávét amit vele is innál és a régi szép emlékeidre gondolsz. Járj ki a temetőbe is hozzá, csak úgy tedd fel neki a kérdéseidet. Hidd el, valamely módon választ fogsz rájuk kapni! Részvétem.

Nagyon sajnálom, fogadd részvétem.

Mondanám, hogy az idő majd enyhíti a fájdalmadat, de ahhoz tényleg hosszú idő kell.. őrizd a kalandjairól hallott meséit, és a mosolygós arcát magad előtt, és gondolj rá szeretettel..

Valami „okosat” szerettem volna írni, de ilyenkor nem megy…Csak azt tudom elmondani, hogy nekem mi segített: A fájdalom teljes megélése. Nem csillapítás nyugtatókkal, altatókkal, hanem megélés. Szerintem. Ha úgy éreztem zokognom kell, hát zokogtam, de csak otthon, egyedül. Levelet írtam Neki. Leírtam, miért volt ő fontos nekem, milyen történetekre emlékszem vele kapcsolatban, és mi az, amit el szerettem volna neki mondani. Mi az, amit esetleg elrontottam, vagy miért van lelkiismeret-furdalásom vele kapcsolatban és mi az, amit ezentúl másképp csinálok az ő hatására az életemben, mi az amiben örökre megváltoztatott. Leírtam, miért vagyok neki hálás, hogy mi mindent köszönhetek neki. (Az érzéseimet leírtam vele kapcsolatban sok-sok oldalon át, annyira, hogy a végén már remegett a kezemben a toll és hulla fáradt voltam. Egyszerűen hagytam, hogy előtörjenek az érzések.) Mindezt felolvastam a sírjánál.

A barátok, a család nagyon sokat tud segíteni ilyen helyzetben.

Tudom, hogy ez nem vigasztal, de a hála érzete nagyon sok mindenen átsegít! Légy hálás a sorsnak/Istennek (amiben/akiben hiszel), hogy az utadba sodorta őt, hogy része lehettél az életének, hogy tanulhattál tőle, hogy talán jobb emberré váltál általa. Erőt kívánok! Sok-sok erőt!

Nekem Nagypapám volt ilyen. Mi is sokat beszélgettünk a kiskonyhában. Mikor Mama meghalt, még alig ismertem a Nagyapámat. Amíg Mama beteg volt, minden héten 2-szer elmentem hozzájuk. Mikor meghalt, azt mondta Tata, úgyse jössz te már ide többet. Azt gondolta, csak Mama miatt jártam. Igaz, jobban kötődtem Mamához. Rámosolyogtam Nagyapámra, és azt mondtam neki: - De buta vagy!

És onnan kezdve minden vasárnap és minden csütörtökön meglátogattam őt. Eleinte féltem, miről fogunk beszélgetni, Mama nélkül. Mindig vacsorával várt. És elkezdett mesélni. A 3 éves katonaságról, az oroszokról. Éhezésről, szegénységről. Arról, hogy nem akarták hazaengedni amikor megszületett az anyám. Rengeteg mese, amit félálomban hallgattam a konyhában ülve, sokszor azon morfondírozva, hogyan álljak fel, hisz menni kéne már, vár otthon a sok dolog, de nem akartam őt félbeszakítani. Néha elgondoltam, fel kéne venni magnóra amiket mesél. Sajnos sosem vettem fel és a félálomban hallott történetek szanaszét hulltak a fejemben. Sokszor riasztott engem hajnalonta, amikor rosszul volt. A telefon csengőhangját egy idő után át kellett állítanom valami másra, mert akármikor szólalt meg, egy idő után automatikusan összeugrott a gyomrom tőle. Nem tudom megmondani hányszor töltöttem a hajnalt a kórház várótermében - sok éven át.

Mikor meghalt, fel se fogtam, hogy megörököltem a háza felét, mivel anyám se élt már akkor. Nem érdekelt már a ház, felé se néztem 1 évig. Időm se sok volt, Őt meg hiába kerestem volna. A házat nehéz volt eladni, több évbe telt. Sokan irigyelnek, mert végül is csak eladtuk.

Jópár évre megszűnt a létbizonytalanság, amiben éltem már nagyon régóta. De az utolsó fillérig visszafizetném mind az egész pénzt, ha cserébe visszakaphatnám a Nagyapámat.