Kilátástalannak érzem az életem. Hogyan tovább?

Sziasztok! Fogalmam sincs kinek mondhatnám el azt, ami bennem van, így némi reménnyel teszem ki ide, hátha olyan tanácsra vagy éppen segítségre lelek, ami által újra össze tudom kaparni magamat a padlóról.

Nem is tudom, hol kezdhetném. Úgy érzem, nincs értelme élnem. Képtelen vagyok az önmegvalósításra. Azt mondják, hogy minden a családból indul, hiszen az az első szocializációs színtér. Már felismertem, hogy miért is vagyok ilyen személyiség.

Körülbelül olyan általános iskola alsó tagozatáig minden rendben volt velem. Már amennyire lehetett. Imádtam játszani, barátkozni. Élveztem a gyermeki szabadságot. Bár a szüleimmel lévő kapcsolatom, már akkor sem volt szoros. Sosem figyeltek rám, nem foglalkoztak velem, inkább csak a húgommal. Volt, hogy fizikálisan bántalmaztak. Így a

gyerekkorom nagy részét nagymamámmal töltöttem, ha őszinte lehetek, ő volt aki igazán felnevelt engem. Sosem tudtam megérteni, hogy mit vétettem, hogy a szüleim ennyire nem szeretnek engem. Mai napig képtelen vagyok feldolgozni magamba ezt!

Aztán ahogy idősödtem, és felső tagozatos lettem, az iskolában is elkezdődtek a bajok. Napi szinten bántottak. Lelkileg és fizikálisan egyaránt. Sosem értettem miért, mert én tényleg nem tettem semmit, sosem provokáltam. Ahogy otthon is. Nem tudtam mit tegyek, így már 12 évesen bántalmaztam magamat, amire egyáltalán nem vagyok

büszke! Sosem kellett volna ilyet tennem. Volt rá alkalom, hogy öngyilkos is akartam lenni, de sosem volt hozzá erőm, hogy megtegyék. Végül érzelmi evő lettem. Akkor is ettem, amikor nem voltam éhes. Egyetlen boldogságom mindig is az étel volt. Pedig mindig normális testalkatú, sportos voltam. De 8-ban már 90kg ütöttem, az egyetlen kövér az évfolyamon is. Képzelhetitek, hogy ezzel még jobban bántottak. Elhatároztam, hogy legalább egy dologba legyek jó. A tanulásban. Rengeteget tanultam. Bár nem voltam kitűnő, mindig 4 egész felett volt a tanulmányi átlagom. De mellette egyre jobban kezdtem befelé fordulni. Míg mások barátokkal voltak, addig én a lakásban, ettem, tanultam, és feküdtem meg persze iskolába jártam.Évekig

depressziós voltam. De az mindig bennem volt, hogy másokon akarok segíteni, még ha legbelül tudtam is, hogy van egy kis szociális fóbiám, vagy nem is tudom mi. (Állandó gyomorgörcs és félelem az emberek mellett, főleg szereplésnél) Erre én mégis arra a döntésre jutottam, hogy gyógypedagógus leszek. Persze mellette bennem volt az, hogy inkább művészettel akarok foglalkozni, mert nagyon szerettem mindig is rajzolni, de a bizonytalanságom mindig lebeszélt róla. Sosem éreztem magamat elég tehetségesnek, elég jónak. Mindenki le akart beszélni a gyógypedagógiáról. Tanárok mindig magukhoz hívtak, hogy én erős gimnáziumba menjek, mert többre vagyok képes, nekem orvosnak kéne lennem (szerintem csak azért mondták ezt, mert jó a memóriám, képes vagyok rengeteg dolgot megjegyezni, olyan dolgokra is szoktam emlékezni, amire mások kevésbé, vagy nem tudom)

Végül középiskolában szociális tagozatra mentem tanulni. Nem is tudom, hogy juthatott eszembe. De végül egész jót tett nekem. Megváltoztam. Nyitottabb lettem. Úgy éreztem, mégis csak jó helyen vagyok, és menni fog a gyógypedagógia majd később az egyetemen. Barátaim lettek Imádtam a szakos órákat. Sikerült leadnom 20kg-ot is. Jól éreztem magamat. Ekkor már a családi háttér is jó lett, mert csak a nagymamámmal éltem. Szüleim vidékre költöztek.

De az utolsó két év a középsuliban maga lett a pokol. Barátok ellenségek lettek. Tönkretettek, de legjobban érzelmileg. Visszahíztam amit lefogytam. Sőt még többet is. Végül az utolsó évben már csak azzal foglalkoztam, hogy bejussak az egyetemre, hogy végre változzon valami. Alig beszéltem valakivel, csak tanultam.

Végül leérettségiztem, szép eredménnyel, és fel is vettek gyógypedagógiára. Az első félévet végig csináltam, de már akkor éreztem, hogy ez nem jó. Hogy ez nem nekem való. Nem tudtam senkivel beszélgetni, nem barátkoztak velem. Ha próbáltam nyítni, elfordultak. Egy valakivel jóba lettem, ott meg egy lány közénk állt. Az egész nem tetszett. Szinte félelemmel jártam be minden szemináriumra. Persze nyilván tudtam, most is tudom, hogy velem van a baj.

Közbe megismertem valakit. Egy férfit. Első félévben mikor egyetemre jártam, levelezgettünk. Úgy éreztem, hogy végre van mellettem valaki. Kicsit jobbá tette az életem. De nem mertem vele találkozni. Előtte már csalódtam elég sokat az emberekben, képtelen voltam nyitott lenni. Aztán végül márciusban találkoztam vele. Egymásba szerettünk. Mintha a lelkitársamat találtam volna meg! Sosem éreztem még ilyet.

Elkezdtem közben a második félévemet is az egyetemen, de egyre jobban csak szenvedtem. Végül egy ponton megelégeltem, és azóta többet be se mentem oda. Most a vizsgaidőszakba, amiket tudtam megcsináltam. De teljesen úgy érzem, hogy soha többé nem akarok oda visszamenni. Félelem jár át, ha arra gondolok, hogy ezt az egyetemet kelljen folytatnom. De ami a legrosszabb, és fáj, hogy tényleg sokat dolgoztam érte, hogy bejussak, erre még se az én utam...nem tudom most merre tovább? Megőrjít ez az egész. Egyre jobban azt érzem, nem vagyok elég jó.

Aztán a párom is 20 évvel idősebb nálam, ez egyáltalán nem zavar, mert így szeretem, de...olyan

dolog derült ki róla, amit még

mindig nem sikerült feldolgoznom. Vagyis sikerült, de inkább az bánt, hogy miért nem mondta el előbb. Ezáltal a kapcsolatunk néha elég nehéz. Sokszor megbánt engem, és neki nem tűnik fel. Másikfele azt érzem, hogy ő még az exét szereti. Úgy érzem nem vagyok neki elég jó. Ahogy senkinek sem. Mit tudnék tenni, hogy a negatív érzések eltűnjenek legalább? Most már eljutottam arra a szintre, hogy naponta többször is sírok. Pedig ez rám nem jellemző. Mindig csak akkor sírtam, ha összegyűlt bennem minden, de most már nem bírom visszatartani. Szarnak érzem magamat. Aki semmire sem jó. Mi van akkor, ha fogalmam sincs, ki vagyok én és mit akarok az életben? Jelenleg a padlón vagyok. Egyszer már sikerült felkelnem onnan, de most úgy érzem képtelen vagyok rá. Annyira gyűlölöm magamat.