Anorexiához el kell érni a 14-15BMI százalékot?

SZia!

Én anorexiás vagyok, de nem vagyok csontsovány. 174 cmhez most jelenleg 60 kg vagyok, és ez nagy szó. Amúgy pedig nem igazán eszek, és ha igen, és mondjuk hízok picikét, akkor is szörnyen rosszul vagyok, bűntudatom van, és hetekig koplalok. Néha felszedek pár kilót, de utána rögtön koplalok, és lemegy. Ez már anorexia. A legkevesebb ami voltam, 56 kg... De az már beteges volt.

azért az anorexia kicsit olyan, mint a depresszió

ha az ember ki tudja mondani hogy depressziós akkor már nem igazán az

neked már csak a fogyókúrával vannak tévképzeteid

kis feltűnési kényszeres vagy nem anorexiás :)

én meg medikus hallgató

aki valójában az, nem beszél úgy róla, hogy az anorexiája, hanem konkrétan a testképzavarával van elfoglalva és azzal, hogy mások hülyék, ő dagadt

Én voltam súlyosan anorexiás, 169cm és 30,5 kg, 10,85-ös BMI-vel, 25 évesen...

Viszont soha egy percig nem láttam magam kövérnek, és nem volt testképzavarom, pontosan tudtam, hogy mennyire sovány vagyok. Tudatosan és módszeresen akartam magam halálra sorvasztani, és tisztában voltam mindennel. Mivel ez az egy diagnosztikus kritérium hiányzott (kövérnek gondolás, testképzavar), így A típusos anorexia diagnózist kaptam a kórházban.

Viszont én is tagadtam a végsőkig...

Haha, profi vagy, de tudod én is medikus hallgató vagyok :))) Tényleg. Csak hát nem pszichológiát hallgatok. Ezért nem ez az a terület, amivel a leginkább tisztában vagyok. De nyilván ismersz, meg minden, és azért mert te medikus hallgató vagy, mindent tudsz :D Ezért gondolják a medikusokról, hogy rohadtul beképzeltek...

De amúgy egy srác miatt lett. Mármint több oka is volt. Nem akart velem összejönni. Aztán ott volt az, hogy a testvérem viszont tényleg túlsúlyos, mert beteg, pajzsmirigy problémái vannak, és mindig hozzá hasonlítgattak. Mindegy, az egészet összeraktam a fejemben azzal, hogy kövér vagyok. És egyik napról a másikra nem ettem. Azt hiszem sosem tudnék elég sovány lenni, annyira, hogy annak is lássam magam. Mondogattam magamnak, hogy kövér vagyok. Eljártam heti 4x edzőterembe, mostmár annyira nincs időm, szerintem ezért is jött ki újra. Naponta állok rá a mérlegre, és ha nem mutat kevesebbet egy idő után, akkor megint kijön rajtam, nem eszem, és várom, hogy menjen le a súlyom. Állítólag az anorexia a maximalisták betegsége, sajnos én nagyon maximalista vagyok. Sosem fogok megfelelni magamnak. Van barátom, és néha jó. Néha jól érzem magam. De aztán... aztán nem, hónapokig koplalok, iszonyatosan legyengülök, tavaly sajnos nagyjából egyik betegségből a másikba estem, el is rontottam rendesen az immunrendszerem, akkor megijedtem, és kicsit összekaptam magam, de ez nagyjából mostanáig tartott. Erőltetem az evést, sosem esik jól, hatalmas bűntudat minden egyes alkalommal. Ha anyu nem látja tényleg dobom ki a kukába a szendvicseket, a sütiket, mindent. Tavaly mindig ilyen kis croissontokat vett, azokat az iskolai szekrényemben gyűjtögettem, meg elosztogattam. Persze arra mindig vigyáztam, hogy ne ájuljak el, vagy valami, így nem tűnt fel senkinek. Aztán itthon mégis csak feltűnt, hogy folyamatosan fogyok, ezért kerültem el pszichológushoz, hogy megtanítson kezelni a stresszt...

Igazából a legkevésbé az számít, hogy a zárójelentésen típusos anorexia kódja szerepel. Kb minden mentálhigénés betegnek szubklinikai gondja van.

Az aki így viselkedik, hogy BMIben méri az anorexiát, az leginkább feltűnési viszketegséges , és a legnagyobb problémája a figyeleméhség és nem az, hogy kövérnek látja magát, hanem mások figyelmét vagy szeretetét próbálja a gondjával megvásárolni. Ezt öntudatlanul teszi, egy belső hiányérzet kompenzálására.

Abban különbözik nagyon ez a helyzet a klasszikus anorexiától, hogy az illető elsősorban másokért adja fel önmagát, de közben ezzel tudja, hogy magának árt. Ezzel próbál kitűnni, hogy az emberek rá figyeljenek.

Nem egy testképzavar, hanem inkább depresszió.

Az már nagyon rossz, hogy az orvosnak is tudatosan hazudik valaki, hogy kövérnek látja magát, miközben tisztában van vele, hogy csontsovány.