Az anorexiások honnan veszik az energiát?

az anorexiás egy agyilag beteg ember, szerintem, akit igen gyorsan kezeltetni kellene. Energiát a szervezetből kapja ő is. Ha ezt nem viszi be, akkor előbb-utóbb további esetlegesen visszafordithatatlan szervi elváltozások következnek, aztán a végén meghal.

Hogy meddig él, addig amig a genetikája olyan, hogy ezt az őrültséget valahogy a szervezete kivédi, vagy pótolni tudja önmagából. A végeredmény úgy is ugyan az lesz. Halál.

1 Akik rövid távon (évekig) tudnak még teljesíteni, azok nem olyan súlyos anorexiások, és igenis, esznek.

Lehet, hogy keveset, lehet, hogy valamennyit kihánynak belőle, de valamennyi megmarad. Hogy mennyi, az látszik rajtuk.

2 Aki viszont súlyos anorexiás, az a kórházi infuiókból kap energiát.

Általában azok sem a legdurvább módon kezdik, hanem csak kevesével, és a végére durvul el annyira, hogy életveszélyes állapotba kerülnek, mert már semmit nem akarnak enni.

Ilyenkor valahogy életben tartják őket.

Energiat lehet kapni a következökböl:

etelböl-italbol (eleg nagy %-at ebböl vesszük)

mozgas (intenziv torna),

meditacio,

masoktol leszivni.

(Persze a nem megfelelö taplalkozas hianybetegsegekhez vezethet, es azok következmenyeihez, amikröl irtal: dekoncentracio, feledekenyseg, faradtsag...stb, sztem.)

Én egész tinédzserkoromban anorexia nervosával küzdöttem, mindemellett kitűnő tanuló voltam, és versenyszerűen tornáztam.

Igazából az egészet felesleges lenne leírni, mert nem lehet megérteni.

Az egész fejben dőlt el, igazából fel sem akartam fogni, hogy nekem szükségem lenne bármiféle táplálékra is.

El akartam jutni arra a szintre, hogy ne legyenek szükségleteim. Nem tudom leírni.

De egy idő után a szédülés és a fáradság kielégítő volt, és nem törődtem vele, sőt, örültem neki.

Nem érdekelt, ha ez valamit nehezített, végig csináltam.

Nem érdekelt, ha a dekoncentráltságtól kétszer annyi ideig kellett tanulnom.

Nem érdekelt, ha a fáradságtól kétszer annyiszor kellett gyakorolnom a szaltót.

Kihívásnak fogtam fel.

Néha bekaptam egy-egy szőlőcukrot, de utána úgy gyűlöltem magam, hogy még keményebben küzdöttem, kínoztam magam.

Az egész éhezés egy önbüntetés volt, amellyel lassan emésztettem fel magam.

Bár a cukormentes energiaital és a fekete kávé néha a legjobb barátom volt, de maximum hetente fordult elő bármelyikük is.