Beteg lettem a kinézetem miatt. Van kiút?

Sziasztok!

Azt hiszem már csak azért is meg kell osszam veletek a történetem, hátha kicsit megkönnyebbülök, ha leírhatom. Nem tudom érdemes-e nyilvánosan tenni ezt, de név nélkül talán megtehetem... Depresszióval küzdök, legalábbis az orvosom szerint ez áll a dolgok hátterében, pedig nem osztottam meg meg vele minden "tünetet", például a sírórohamaimat, dühkitöréseimet vagy az öngyilkos hajlamaimat. Nekem is, mint minden embernek ezen a Földön, vannak álmaim, nagy álmaim, már amennyire nagyok lehetnek egy hétköznapi emberé. Gimnazista lány vagyok, boldogan kéne töltenem a fiatal éveimet, de egyszerűen képtelen vagyok. A tinédzserkor gyakorlatilag megöl belülről. A változásoknak marhára pozitívnak kéne lennie, én viszont szépen lassan átváltozom egy két lábon járó szörnyeteggé. A legnagyobb problémám az orrommal van. A tényt, hogy nagy a fejem, már évekkel ezelőtt elfogadtam, de azt nem tudom, hogy egy krumpli éktelenkedik az arcom közepén, teljesen lerombolva az önbizalmam. Nyomorék vagyok az iskolában (a kinézetem, és az amiatt kialakult túlzott szerénységem miatt), nyomorultnak érzem magam mindenhol. Gyűlölöm az arcom. Utálok ezzel élni. Az egyedüli megoldást a plasztikai műtét jelentené, de sosem lesz rá pénzem, és a szüleim azt mondták kitagadnak, ha ilyet csinálok. Pedig az egész undorom az egészségemre is ráment. Alvászavaraim vannak. Mint írtam, folyton rám tör a sírás, ha valahol meglátom magam képeken, videón vagy akár egy kirakatban, még nyilvános helyen is alig tudom visszatartani. Lelki selejt lettem az arcom miatt (amit én arcnak sem hívok szívesen, mert nem érdemli meg, hogy így hívjuk). A tanulmányaimat is rontja a passzivitás, a bujkálás. Emiatt barátaim sincsenek. Bár még csak tizenhat éves lány vagyok, úgy érzem már most veszve van minden, az életem egy kudarc. Nem, nem segít a smink, az új ruhák, próbáltam mindent... Olyan, mintha trágyára szórnál csillámport. Jó ideje úgy látom, hogy az egyetlen út az öngyilkosság.