Mikor szabadulok már ki végre ebből az ördögi körből? Egyáltalán van kiút ebből? (Nagyon hosszú)

2016 nyár végétől kezdve pánikbeteg vagyok, szerencsére rohamaim már nincsenek. De ennek ellenére még is ez az egész megbélyegezte a mindennapjaimat. Ez az egész lényegében úgy alakult ki, hogy folyamaotsan azt hittem magamról, hogy beteg vagyok, és én voltam olyan hülye, hogy mindennek utána olvastam a neten. Jött egy zsibbadó érzés a fejben, megvoltam győződve róla, hogy agydaganatom van. Egy időben fájt a herém, azt hittem hererákom van, egy ideig gombóc érzésem volt a nyakamban, arra is azt hittem hogy valami daganat... Persze voltam már orvosnàl, mindenemet megnézték, és rendben volt minden. DE. Mikor meggyőződtem róla, hogy semmi bajom nincs, mégsem tudtam megnyugodni, és olyan volt, mintha az agyam keresett volna egy újabb "részt" a testemben, amit "kifoghat magának". És ez a rész sajnos a szívem lett. Kezdetben volt egy időszak, amikor szúrt, néha belenyilalt, vagy néha-néha szorított. Akkor nagyon megvoltam ijedve, azonnal mentünk a kardiológiára, viszont belülről tudtam, hogy semmi baj nincs, csak a szorongás csinálja ezt, és hogy folyamatosan erre gondolok. Csináltak EKG-t, rendben volt, csináltak szívultrahangot, az is rendben volt. Mondta az orvos, hogy semmi bajom nincs, nyugodtan pakolhatok fát, vagy amit csak akarok... Akkor egy időre megnyugodtam, viszont utána megint jöttek a fájó tünetek, és ez az egész már sajnos a depresszióba kergetett. Először jártam pszichológushoz, de igazából nem segített semmit. Voltam pszichiáternél (mai napig járok), ő felírt két gyógyszert, egy kedélyjavítót és egy szorongásoldót, azt egy ideig elkezdtem szedni és én úgy éreztem, sokat segített. Mellette elkezdtem sportolni a nyáron (ezelőtt sose csináltam semmit, csak ültem egész nap kb), ez is nagyon sokat segített, viszont ez is csak átmeneti "fellendülés" volt, mert mindig voltak és mai napig vannak olyan napok, amikor megint olyan furcsa érzésem van a szívemnél, és még ha ez nem is lenne elég, folyton csak erre gondolok. De tényleg, folyamatosan ezt figyelem, mikor ver gyorsabban, mikor ver lassabban, ha felmegyek pl egy lépcsőn, rögtön a nyakamban hallható és érezhető verőereket hallom és figyelem, ahogy gyorsan ver. Akkor persze mindig megijedek, de utána "elcsendesül". Vannak olyan napok, amikor szószerint egész nap csak erre tudok figyelni semmi másra, de vannak olyanok is, amikor valahogy “le kattanok” róla (bár ez hülyeség, mert ez már annyira bevéselődött a agyamba, hogy egyszerűen nem tudom a fejemből kitörölni). Olyankor tök jó minden, arra figyelek amit épp csinálok, és ez lehet a másodlagos dolog az életemben. Viszont nagyon sokszor hiába csinálok én bármit is, mindig ez az elsődleges dolog, amit az agyam figyel, egyszerűen nem tudok másra gondolni... Az agyam mindig kitalál valamit a szívemmel kapcsolatosan és onnantól nem tudok róla lekattanni. Ezek után, amiken átmentem, mindig csak arra gondolok hogy megáll a szivem hogy erre gondolok stb... De ilyenkor mindig azzal nyugtatom magam, hogy a világon mennyi valós szívbeteg van és még nekik sem áll meg, akkor miért pont egy egészséges 17 éves fiúval lenne baj? A tesóm keresztapjának csak 40%-ban működik rendesen, na és még nekik sem áll meg. Szóval mindig ezzel nyugtatom magam, de sokszor hiába. Valahogy elkéne magammal hitetni, hogy fiatal vagyok, 17 éves, a szívemnek semmi baja sincs, a családban sem volt/van szívbeteg, sportolok, vitaminokat szedek, nem dohányzok, nem cigizek, nem kávézok, nem iszok energiaitalt, így semmi bajom nincs és nem is lesz, ez kizárólag csak az agyam szüleménye, amit szép lassan, fokozatosan kreált magának. Volt és van olyan, amikor azt hittem/hiszem magamról, hogy megőrültem vagy skizofrén vagyok, vagy nem tudom, hisz teljesen más lettem, mint régen voltam. Nem ismerek magamra, ez nem én vagyok... De a pszichiáter mondta, hogy nyugodjak meg, nem őrültem meg, ez az egész csak agyban létezik, a tudatalattiban van, nem valós dolog. De ettől függetlenül mégis annyira bosszantó és rossz, hogy bármit csinálok, csak a szívemre gondolok. Ha sétálok, ha futok, ha fekszek, ha ülök, ha biciklizek...... Nem tudok így normálisan odafigyelni a tanulásra sem, meg igazából semmire, mert ez az elsődleges dolog az agyamnak, amire "oda kell figyelni"... Anya azt mondta, hogy amilyen lassan ez kialakult, úgy is fog elmúlni, és majd kinövöm előbb-utóbb, de én már kezdem elhinni sajnos hogy ez nem így van... Sose tudok ebből szabadulni. Ezek miatt persze nap mint nap szorongok, szapora szívverésem van (ami miatt persze hogy ismét csak erre koncentrálok), ezek után persze egész nap fáj a mellkasom. Kényszergondolataim vannak, amik néha előjönnek, néha eltűnnek, ez mindig kiszámíthatatlan. A folytonos szorongás miatt pedig előjöttek derealizációs érzések, tudjátok, amikor olyan mintha nem léteznék, semmi nem valós körülöttem, csak egy álomban vagyok stb stb. Szerintetek mit kéne tennem? Hogy tudnék erről a témáról lekattanni? Valaki esetleg ment már ilyenen keresztül? Bár kétlem, mert bárhogy is gondolkozok, nem tudom elképzelni, hogy más folyamatosan erre gondol, aminek semmi értelme. Mennek-járnak az emberek, de senkinek nem a szíve jár az eszében, mint nekem...

Bíztató tanácsokat, szavakat is szívesen elfogadok.