Innen már nincs más kiút, csak a halál? (Hosszú)

Bocsánat,de hosszú lesz és valahol már ki kell adni magamból. Kezdjük a legelejétől,ahonnan emlékszem. Egészen kicsi koromban is már látszott hogy valami nincs rendben. 3-4 évesen,amennyire vissza tudok emlékezni,ha már másik gyerek is volt a játszótéren,én féltem és nem szerettem ott lenni. Menekültem a többi gyerek elől. Óvodában kiscsoportosként,nem tudtam beilleszkedni. Volt egy lány,akitől konkrétan féltem,rettegve mentem be reggelente az óvodába. Már akkor akartam magam mellé egy-két jó barátot,próbálkoztam,de mintha ki lettem volna közösítve. Ez kiscsoportosként. Jött egy óvodaváltás,de nem lett jobb a helyzet.Később,mikor iskolás lettem,emlékszem,hogy elvittek a szüleim kineziológushoz,de ez sem segített semmit. Ugyanúgy kerestem egy-kettő legjobb barátot,egyet annak is gondoltam,de a túlzottan ragaszkodó személyiségem elüldözte,ha lehet így mondani. Tengődtem az iskolában,akartam tartozni valahová,mondhatjuk úgy is hogy a "menők" közé,de ez is rosszul sült el,sokáig tréfák tárgya voltam. Fizikailag sosem bántottak az iskolatársaim,lelkileg pedig nem tudom a mai napig hogy igen,vagy sem. Már nagyon kicsi korom óta sokat gondolok/gondoltam az öngyilkosságra. Az,hogy 8-9 évesen ez a dolog foglalkoztat,biztosan nem sok jót jelentett. Az általános iskolás időszakom is ilyen kis zárkózott,visszahúzódó lelki betegként telt el,jött a középiskola. Itt is,mint minden normális gyerek,akartam tartozni valahová,ám nem igazán sikerült. Az első 1-2 hónapban szinte senkivel nem voltam jóba,utána megpróbáltam megjátszani magam,de nem ment sokáig. Egy pár havert sikerült szereznem,akikkel együtt voltam a suliban,de iskolán kívül már nem igazán működött a dolog,egyszóval itt sem találtam igaz barátokra. A legtöbb tanárral is elég sok bajom volt,végül iskolát váltottam 2 év után. Az akkori haverságok szépen lassan csúnyán megszakadtak,teljesen egyedül maradtam. Az új iskolában ahol most is vagyok,nem lett könnyebb a dolgom. Még itt is törekedni akartam hogy találjak 1-2 igaz barátot. Hát,nem sikerült. Ideig óráig azt hittem hogy lehet hogy lesz is belőle valami,de elárult,így már nem tudok megbízni benne,marad az iskolai "haverkodás" hogy valakivel azért tudjak 1-2 szót váltani. Nem könnyítette a dolgomat,hogy megismertem egy lány évfolyamtársam,azt hittem hogy pont olyan zárkózott,visszahúzódó ember,mint én. Ez mára kiderült,hogy nem igaz,vagy csak elnyomja az igazi,énjét,nem tudom. Sajnos még mindig nagyon tetszik,neten elég sokat beszélgettem,haverkodni talán még tudnék is vele,de összejönni nem hiszem hogy akarna,ráadásul miért pont velem,aki pont olyan,mint az ő gyűlölt régi énje. Szóval most ha úgy vesszük,szinte teljesen egyedül vagyok. Közben pedig vágyom igaz barátokra,és egy igaz szerelemre,de mindhiába,ha ilyen elcseszett zárkózott,távolságtartó,gátlásos és merev személyiségem van. Egy dolog miatt élek,az pedig a családom. Tőlük mondhatni mindent megkaptam,szeretetet is jócskán,mégis ilyen lettem valahogy. Az iskola nagyon nehezen megy,amiért ilyen rossz lelkiállapotban vagyok.

Csak a családom tartja bennem a lelket,hogy ne végezzek magammal. Pszichológus látott már,de szerinte minden rendben van,mert nem tudtam neki rendesen kinyílni.

Szóval a kérdés az lenne,hogy innen van még valamilyen kiút?