Megszerettem a depressziót, mi a teendő?

Egy ideje azt vettem észre, hogy ha esetleg kicsit jobb kedvem van és nem minden percben az öngyilkosságon kattogok, akkor hiányérzetem lesz és mondhatni kényelmetlenül érzem magam a boldogságtól.

Egyszerűen élvezem ezt a kilátástalan, önpusztító állapotot és tudom, hogy ennek így pár éven belül halál lesz a vége, de egyszerűen nem akarok változtatni. Akármikor lehetőségem lenne "jó" irányba fordítani az életemet, visszalépek és inkább egy még rosszabb irányba megyek tovább, mert ez a kényelmes és a megszokott.

Azok a pillanatok pedig amikor már csak pár lépésre van a biztos halál, az öngyilkosság és egyszerre lesz hányingerem tőle, pánikolok, vacilálok, gombóc van a torkomban, azok a pillanatok a maga módján csodásak.

Tényleg nem tudom, hogy mégis hogyan és legfőképpen MIÉRT célszerű kikerülni ebből az állapotból?

Tehát egyszerűen nincs kedvem hónapokat/éveket "gyógyulással" tölteni egy olyan irányba, ami lehet nem is fog tetszeni.

Ez azt jelenti, hogy mindenféle segítségfelajánlást elutasítok, mert nem akarok jól lenni.

Mivel az elmém még ép, ezért feltűnt, hogy ez nem normális, viszont tenni nem nagyon akarok mit a "normálisság" irányába.

wtf

17/F