Mit tegyek, hogy elvonjam a figyelmem?

--Hosszú monológ, megköszönöm, ha elolvasod--

Pár hete kezdődött az egész, mikor úgymond szakítottam a legjobb barátnőmmel, több év barátság után. Nagyon össze voltunk nőve, de sokat változtunk, és már nem voltunk 'kompatibilisek' egymással. Akkor egy két hétig - a nyilvánvalóan ilyen helyzetben adódó szomorúságon kívül - jól voltam, és úgy gondoltam, jól döntöttem, hogy most megoldottam egy feszült pontot az életemben. (Egyébként ha hosszasan elgondolkodom ezen, még mindig erre jutok)

Aztán jött a feketeleves. Mostanában szinte állandóan a padlón vagyok lelkileg, bár ezt senkinek sem mutatom, szerintem még nem is vették észre. Viszont ha egyedül vagyok itthon (,vagy ha nincs velem ismerős, akár a buszon is, utcán is), folyamatosan sírok. Megállíthatatlanul. Ha vele kapcsolatos dolog jut eszembe, ha arra gondolok, hogy miket mondtunk egymásnak (nem kimondottan békében váltunk el).

Emellé jön az is, hogy a barátnőmön kívüli egyik ember, akihez közel(ebb) éreztem magam, nincs annyira 'rám utalva' mint én rá. (A többiek, akikkel megbeszélhetném ezt - nyaralás miatt - nincsenek elérhető közelben)

Nagyon sokat sírok, szinte bárhol, ahol rámjön. Bármi történik, azt túldramatizálom, és úgy fogom fel, mintha 'ellenem' történt volna. Sokat kattogok minden múltbeli dolgon, még olyanokon is, amik már rég nem aktuálisak. Azért is rossz ez, mert az ilyeneket eddig vele beszéltem meg.

Első körben szeretném elvonni a figyelmemet ezekről, hogy egy kicsit 'kiszállhassak' az életemből, mert többször gondoltam már öngyilkosságra is. (Amit nem fogok megtenni, mert mindig önző dolognak tartottam, de riaszt, hogy ilyenre gondolok egyáltalán). Év elején volt egy idegösszeomlásom, azt átvészeltem, de mások segítségével. Ezt viszont sokkal durvábban élem meg.

Valami új hobbira(?) gondoltam, vagy valami olyan dologra, ami elvonja a figyelmem. (Akár mondjuk egy jó könyvet ha tudtok ajánlani, azért is hálás lennék). Már tényleg nem tudom, mit csináljak.

17/L