Mit tegyek, hogy jól érezzem magam?

17 éves fiú vagyok.

Igazából nehéz elkezdeni a mesélést, mert a legnagyobb bajom az, hogy nincs semmi bajom. Legalább is nem tudok semmi konkrét dolgot, ami rossz lenne az környezetemben. Kicsit szegényesen élünk, faterommal nem sokat beszélgetek, de ezektől eltekintve semmi probléma nincs, szinte minden baj csak a fejemben létezik, de ott viszont nagyon.

Próbálgattam netes teszteket kitölteni, hogy rájöjjek mi a bajom, de akármit töltöttem ki, mindegyik pozitív lett. Tehát egyszerre vagyok autista, skizforén, borderlineos, szociális fóbiás, pszichopata és aszociális (..sorolhatnám).

Az iskolában, az emberek között viszonylag normális vagyok. Tehát mindenki egy szerény, félénk, visszahúzódó, magányos, csendes, kétbalkezes, aranyos srácnak tart. Emberek között én is ennek érzem magam és pl suliban nagyon ritka mikor ÚGY érzem rosszul magam, mint egyedül.

Itthon váltakozó a helyzet. Vannak napok, mikor tök jókedvem van és full motivált vagyok mindennel kapcsolatban, de teljesen indokolatlanul másnapra nagyon komoly mélységekbe zuhanhatok. Most is ez van..

Egyszerűen nincs kedvem semmihez, megakarok halni, mert végiggondolva semmi, és ezt túlzás nélkül mondom, SEMMI/SENKI nem érdekel, semmi/senki nem köt ide. Soha semmi nem volt még annyira fontos nekem, hogy ezen a halálvágyamon enyhítsen. Nincsenek álmaim, céljaim, de nem is teszek azért, hogy legyenek, mert feleslegesnek érzem. Hisz a végén úgyis meghalok, tehát teljesen felesleges lenne az életemet a munkának szentelni, semmi élvezet nincs benne. Most persze lehet mondani, hogy "ha vannak dolgok amiket szeretek csinálni, akkor azok adhatnak értelmet az életemnek". Ez igaz, de nincsenek. Semmi olyan dolog nincs az életemben, aminek értelme lenne, amit szeretnék. Ráadásul amolyan szociális fóbiaként az emberek közötti tevékenységek nagyon taszítanak, még enni sem merek az iskolában.. Egész nap arra vágyom, hogy hazaérjek, de amint hazaérek elkezdek idegeskedni az életemen. Barátom van egy-kettő, de mivel képtelen vagyok bízni bárkiben is (még anyámban sem), ezért szinte soha nem beszélgetek senkivel, főleg nem komolyabb témákról. Vicces amúgy, mert néha teljesen idegen embereknek Facebookon elmondom a legszemélyesebb érzéseimet, mert bennük vakon megbízom, de rettegek, hogy egy rossz tulajdonságom miatt a valódi barátaim elpártoljanak tőlem, ezért velük annyira keveset osztok meg, amennyire csak lehet. Barátnőm nem volt még, próbálkoztam, beszélgettem lányokkal (persze Facebookon) és nem 1 volt, akinek "bejöttem" és ő is nekem, de egyszerűen nem volt elég motivációm/bátorságom ahhoz, hogy "továbbvigyem" a beszélgetést egy kapcsolattá. Most is van egy lány, akivel majdnem randiztam, nagyon aranyos, de egyszerűen már nem érdekel. Kb 1 hét alatt teljesen meguntam. Szerintem nem létezik olyan lány, aki tovább érdekelne, mint 1-2 hét.

Visszatérve.. tehát itthon vagyok és nincs életkedvem. Ilyenkor régebben (tavaly) betéptem (fű), kicsit később (pár hónapja) pedig vagdostam magam. Ezek igazából jók voltak, de a fű drága, a vagdosás pedig feltűnő volt. Próbálkoztam még azzal, hogy több allergiagyógyszert/fájdalomcsillapítót veszek be, hátha kiüt, de mivel soha nem volt itthon 2-3 db-nál több, ezért nem sokra mentem vele. Jelenleg altatót tervezek vásárolni, csak még keresek egy épkézláb dílert, aki nem ismerősöm, nehogy gáznak gondoljon a gyógyszer miatt. Mostanában mivel már nincs fű meg vagdosás, és még nincs altató, ezért szenvedek. Este elalvás előtt tudatosan ilyen... elég érdekes állapotba viszem magam.. szinte szándékosan elkezdek idegeskedni (persze csak a fejemben) és szó szerint befeszül az egész testem, majd mintha pánikrohamot kapnék. Ez kellőképpen kimerít, majd elalszok. Vicces, mert ezután szinte mindig van egy minimális emlékezetkiesésem..

Igazából nincs más mondanivalóm...

Teljesen apró dolgok miatt (vagy rosszabb esetben a semmi miatt) változik a véleményem mindenről, éppúgy mint a kedvem.

Egyszerűen nem tudom mit csináljak.. Egyedül nem akarok lenni, de az emberektől félek, ráadásul fárasztóak és unalmasak is.

Nagyon úgy érzem, hogy még nem most, de szépen lassan pár éven belül eljutok az öngyilkosságig (most még ehhez sincs elég motivációm, várok valami drasztikus változásra, ami okot adhatna legalább erre).

És a legidegesítőbb, hogy nem tudom mi a rák miatt vagyok ilyen!?!? Semmi negatív külső hatás nem ér/ért, mégis olyan vagyok, mint egy retardált.

Elég hosszú a kifejtés, ha már végig bírod olvasni akkor nagy písz meg respekt..