Mit tegyek? Nem tudok megváltozni. Kezdek megbolondulni?

Szia! A kérdező vagyok, csak az a felhasználónevem, amiről a kérdést írtam, rég nincs meg.

25 éves vagyok, és kb. 5 éve nincsenek kényszergondolataim. Érettségi után csapongtam egy pár évig, hogy mit is szeretnék csinálni, végül elmentem egyetemre pszichológiát tanulni (a bekerülésért jól megküzdöttem, pár tárgyból újra elmentem emelten érettségizni, hogy legyen elég pontom). Lett már BA diplomám, és nemsokára végzek a mesterképzéssel is. A tanulásra szánt időt még mindig nem tudom túl jól beosztani, de azért elboldogulok.

A kérdésem kiírása után nem túl sokkal az megdőlt, hogy "nem kellek senkinek", de volt 2 nem túl hosszú, ellenben nagyon rossz (:D) kapcsolatom, és több nehezen kibogozható szerelmi drámám. Jelenleg 3 éve van egy boldog párkapcsolatom. Ezt úgy sikerült összehoznom, hogy kiléptem a kérdésem leírásában jól látható áldozat szerepből, tanultam a hibáimból, és nem rohangásztam többé nehezen megfejthető, titokzatoskodó srácok után, hanem kinyitottam jobban a szemem, és egyből találtam egy okos, normális, helyes fiút, akivel olyan kapcsolatom lehet, amire mindig is vágytam.

Szakembernél nem jártam azóta sem, gyógyszert soha nem szedtem. Szorongásos problémáim akadnak néha. Hipochonder vagyok, apró tünetektől néha megijedek és azt hiszem, hogy valami súlyos betegségem lehet (legalább skizofréniára nem gyanakszom már soha :D), ezek miatt nagyon tudok szorongani. De ha kivizsgáltatom magam, akkor megnyugszom. Más szorongásos panaszom ezen kívül nem igazán van.

Úgy gondolom, hogy a problémáim nagy részét az az élethelyzeti krízis hozta elő, amit átéltem akkoriban. Nem volt elég önismeretem, önkritikám, nem tudtam, hogy mihez kezdjek magammal. Megpróbáltam magamra erőltetni a szüleim és a bátyám elvárásait, meg akartam nekik felelni, pedig ez az önfejű természetemmel ellenkezik.

Alapból hajlamom van a szorongásra, kifejezetten hisztériás alkat vagyok, aki simán produkál testi tüneteket stressz hatására, és hajlamom van belelovallni magam a dolgokba, szerintem a kényszeres tünetek kialakulásához ez is nagyban hozzájárult.

Azt még mindig tanulom, hogy hogyan relaxáljak, ha gond van, hogy elkerüljem már végre azt, hogy inkább tovább hergeljem magam. Nem könnyű, de már sokkal jobban megy, mint régebben. :)

Sziasztok, ismét a kérdező vagyok, megint rábukkantam erre a kérdésre a könyvjelzőim között. :D

Helyzetjelentés: Még mindig nem vagyok tömeggyilkos! :'D

Szia! :)

Igazából annyi, amit még 2016-ban írtam, de kifejtem részletesebben is. Az volt, hogy fiatalon állandóan sérült, bonyolult srácokba szerettem bele. Nem vettem észre, hogy mennyire betegek és bunkók is velem, mindig vájkáltam az életükben, lelkizgettem velük és az összes szemét dolguknál megmagyaráztam magamnak, hogy mondjuk "jaj szegényke az apja miatt ilyen, de majd én megnyugtatom, segítek" és hasonlók. 19 éves koromban oda fajult a dolog, hogy összejöttem már rendes kapcsolatra egy extrém sérült lelkű sráccal (előtte nem volt komoly kapcsolatom, csak "kavarás", reménytelen szerelem, randik), és akkor már komoly rombolást vitt véghez, mivel bántalmazó kapcsolat lett belőle. Nem ütött meg soha, de minősíthetetlen mértékben és stílusban taposott rajtam, egyre brutálisabban beszélt velem, szexuálisan is bántott (nyaggatott, nem érdekelte, hogy ha nem akarom, olyanokat csinált, amiket tudta, hogy nem élvezek) és a végére kevesebb önbizalmam volt, mint valaha, de mégis kiléptem. Utána megint összeakadtam 2 hasonlóval is, az egyikbe nagyon beleszerettem és évekig epekedtem utána, ő meg hitegetett. A másik pedig gusztustalanul viselkedett és 1 hónap után én dobtam már ki. Ekkor voltam 21 éves, és elkezdtem gondolkodni kicsit magamon, hogy talán nem bőgni kéne folyton a szörnyű sorsomon (áldozat szerep), hanem egyszerűen nem kellene keverni a sajnálatot a szeretettel, és nem olyan társat kellene keresnem, akit majd én teszek kapcsolatra alkalmassá, normálissá, én érem el kemény munka árán, hogy megnyíljon, hanem rájöttem, hogy olyan kell, aki ugyanannyi energiát beletesz az egészbe és nem mínuszból indul az egész, hanem egymás életét kiegészítjük, bearanyozzuk.

Ezek után még egyszer a neten megtörtént az, hogy ismerkedtem egy nagyon jó fej, aranyos sráccal, humora is tetszett meg minden, de aztán elkezdett olyanokkal jönni, hogy ő ilyen meg olyan csúnya. Küldött képet, és egy baromi helyes srác volt. Tovább ismerkedtem vele, mire egyik percről a másikra beőrült, olyanokat írogatott, hogy csak unatkozott és azért beszélt velem, másra nem vagyok jó, majd letiltott. Ez volt délután, aztán éjszaka már zavaros, zaklatott, bocsánatért esedező üzenetek hadát kaptam tőle, magyarázta, hogy ő nagyon nagyon kezdett megkedvelni, de én úgysem tudnám szeretni, ezért el akart lökni magától. Nem tudom leírni azt a kiégést és megcsömörlést, amit akkor éreztem, mivel ezt a szöveget már nem egyszer hallottam az előző fantasztikus lovagjaimtól különféle verziókban. Akkor és ott, hiába éreztem a régi vágyakat, hogy megmentsem, lenyugtassam, hiába vonzódtam hozzá, megszakítottam az ismerkedést.

Ekkor határoztam el magam végleg és lett kristálytiszta, hogy milyen partnert szeretnék. Onnantól ha egy kicsi jelét is láttam az ilyen mélységű sérülésnek, mentem is tovább. Félreértés ne essék, az sosem volt kizáró ok, ha valaki mondjuk szorong, vagy vannak azért lelki küzdelmei, mivel nekem is voltak mindig is, de azt soha többé nem toleráltam, ha valaki ezek miatt bánt és bunkó velem. Így találtam meg végül a párom, aki egy életvidám, nyugodt, laza ember. Már a 2016-os kommentemben is róla beszéltem, azóta is együtt vagyunk, nyáron volt a 8. évfordulónk és el is jegyzett már.

Ez volt az egyik vonulata a változásomnak. A másikról is írtam már röviden + össze is függ lelki síkon a férfiakkal való problémáimmal: letettem arról, hogy a családom elvárásainak megfeleljek.

Hiába tűntem mindig is akaratosnak, magabiztosnak, mindig nagyon befolyásolt a bátyám és az anyukám véleménye is, de a bátyámmal való kapcsolatom volt kritikus. Fiatalabb korában ő se volt még annyira a topon, sok h.ülyeséget gondolt az életről, és nagyon agresszív stílusban hangoztatta a véleményét, és ha valaki olyat csinált, ami neki nem tetszett, baromi bántó mértékben leszólta. Ez mindenre kiterjedt: politika, zene (képes volt sértegetni embereket azért, mert nem teljes albumokat hallgattak végig, hanem össze-vissza számokat, de ha valaki olyan előadót hallgatott, amit ő "hulladéknak" bélyegzett, akkor az halál fia volt, mindennek el lett hordva), öltözködés (folyamatosan beszólt, hogy ne legyen ilyen-olyan r.ibanc, mert felvettem kicsit kihívóbb cuccokat), akinek tetoválása van az primitív xar ember szerinte, tudományok, szakma (neki egy rövid listája volt arról, hogy milyen végzettségű embereket vesz emberszámba), stb. Én mindig is szerettem volna, ha tisztelne engem és legalább a saját szintjén kezelne és mindig kevésnek éreztem magam mellette. Aztán úgy szépen, természetesen, a felnőtté válás részeként történt meg az, hogy egyre kevésbé akartam szerepet játszani bárkinek is, főleg ha olyan pontoknak kellene megfelelnem, amiket őszintén h.ülyeségnek tartok. Eljött az a pont, hogy nem érdekelt többé, hogy mit gondol, mert felismertem, hogy annak a rovására megy, hogy önmagam legyek és jól érezzem magam, és túl régóta élek így.

Semmi rossz nem történt ettől, nem fordult el tőlem, szeretjük egymást, mára már tisztelettel bánik velem, a beszólásaival meg nem foglalkoztam/foglalkozom + ő is azért fejlődött, sokat szelídült és kritikusan áll magához is + a sok barom beszólását ő maga sem gondolja teljesen komolyan abban a formában, de ez nekem érzékeny tini/kora 20-onéves lányként nem is jutott eszembe.

Fontos, hogy ezt a folyamatot, amin átmentem vele, kiterjesztem az életemben azóta a többi emberre is, pl. nem leszek ész nélkül megfelelési kényszeres kollégákkal, ismerősökkel. Úgy élek, ahogy jól érzem magam, és akit ebben a verziómban kifejezetten taszítok, azzal nekem nincsen dolgom onnantól (nem jelenti azt, hogy semmilyen kritikát nem fogadok el). Nekem sem akarnak az emberek állandóan megfelelni, ha meg mégis akadt ilyen, akkor én magam léptem ki a helyzetből, mivel irritál, ha puncsolnak nekem. Tehát, tőlem se várja ezt senki, vagyis várhatja, de nem fogja megkapni.

Egyelőre ennyi, de szívesen válaszolok egyéb kérdésekre is. :)