Energiavámpír vagyok vagy ez "normális"?

A kérdésnek csak a történtek fényében van igazán értelme.

Kifogtam néhány olyan évet, ami rendkívül megviselt lelkileg. 2012-ben öngyilkos lett a párom, utána pszichiátriára kerültem, nekem is voltak öngyilkossági dolgaim, a mai napig terápiába járok.

Volt egy kiváló évem, az utolsó alapképzéses évem, amikor úgy éreztem, enyém a világ és minden rendben lesz. Mesterképzés elején viszont elhunyt a nagymamám, aztán novemberben tragikus hirtelenséggel az unokatestvérem. Nem találtam a helyem és sokszor elsírtam magam. Egy ismerősöm decemberben egy nem illő szituációban saját barátjának öngyilkosságáról mesélt, s önmaga bizonytalanságáról is. Segíteni szerettem volna neki, de a helyzet megfordult. Valamiért megnyíltam neki, elmondtam, hogy hasonló helyzetben voltam, ő aztán jókedvűnek tűnt, mindig azt mondta, hogy vigyázzak magamra. Én letört voltam, sokszor állt panaszra a szám, de csak előtte. Aztán megint kórházba kerültem.

Amikor kikerültem a terápiáról ismét jól éreztem magam, tanultam olyan stratégiákat, amik segítettek feltöltődni (meditációs technikák, pozitív gondolkodás). Bele is vágtunk egy projektbe, amiben fenti ismerősöm is részt vett. Egy idő után viszont fáradtnak, szorongónak éreztem magam megint, s a projekt körül is konfliktusok támadtak. Indulatosabb lettem, feszültebb. Inkább kerültem a projekt-csapatot, s végül sajnos nem is lett semmi a projektből.

Nyáron elhunyt egy számomra nagyon fontos ember, aki olyan volt kicsit, mintha az apám lett volna. Mellette jól éreztem magam, együtt dolgoztunk egy pályázaton, amit azóta el is nyertem. Mindig jókedvű voltam, ha találkoztunk, ha kérdezte, hogy vagyok, akkor vajmi ritkán mondtam neki, hogy rosszul. Sokat viccelődtünk és nevettünk.

A halála nagyon megviselt, valamiért megint az ismerősöm társaságát kerestem, bár ő elutasítónak tűnt, de mégis elfogadta a társaságom. Valahogy bíztam benne (beszűkült tudatállapotban voltam haláleset után), de nem esett jól vele lenni, rettenetesen rosszul voltam, úgy éreztem, gátol a munkámban. Csak akkor lettem jobban, amikor október közepén otthagytam, aminek a módja szerinte nem volt túl méltányos. Azóta viszont rám talált a szerelem, egyre sikeresebbnek érzem magam megint.

A méltánytalanságot viszont én is érzem és tudom, hogy felelős vagyok abban, hogy hagytam ideáig "fajulni" ezt a kötődéses viszonyt. (Hajlamos vagyok rá amúgy. Apafigurákat keresek sokszor és néha... Sokszor mellényúlok. Apu alkoholista volt. De ezt már sokszor felismerem, csak nem mindig időben.)

Valamiért mégis kedvelem az ismerősömet, miközben sejtésem szerint "energiavámpír" volt. Az ambivalens érzéseim miatt, s mert bűntudatom van, sokszor eszembe jut és néha ezek a feszültségek, indulatok, fájdalmak, ha felszakadnak, sokszor a páromra zúdulnak, pedig nem szeretnék "panaszkodni".

Mostanában sajnos megint sokszor elsírom magam, a legutóbb egy tanárom előtt, de ezt mindig szégyellem, meg félek, a párom szerint zárkózott lettem.

Viszont tartok tőle, hogy én is egyfajta energiavámpír vagyok, de nem tudom, hogy ennek van-e alapja vagy csak kivetítem magamra a bűntudatot és "normális", hogy ilyen rövid idő elteltével és ilyen sok veszteség mellett még fel-felszakadnak a sebek.

Most is járok terápiába. Szorongással, hangulatingadozással, közepes súlyosságú depresszióval kezelnek.