Hogy is kell ezeket a gyakorlatban csinálni?

El se olvastam a cikket, csak átfutottam, mert ez valóban nem így működik.

Az önértékelés a családi szocializáció során alakul ki, a "fontos mások" tükrében. Amit ők visszajeleznek rólunk, azt tesszük belsővé. Kora gyerekkorban, tudattalan szinten alakul ki és rögzül. Olyan helyen van az agyban, amihez "házilagos" módszerekkel hozzá se férünk, ezért is óriási ostobaság azt javasolni, hogy egyszerűen csak át kell alakítani a gondolkodást... de először meg kéne találni, hogy pontosan mit kell átalakítani: sémákat, korlátozó hiedelmeket, mélyen a tudatalattiban! Aki azt állítja, hogy ez neki habkönnyű, az vagy hazudik, vagy csak a felszínt kapargatja és azt hiszi, hogy már mélyre jutott. (Hú, de sok ilyen embert ismerek... látszat-önbizalommal élnek látszat-életet, de az első kis fuvallatra összeomlik a kártyavár, amit felépítettek).

Szóval az önértékelés nem olyan műfaj, hogy átállítok egy kapcsolót, és máris van. Nagyon sok és nagyon mély önismereti munka révén lehet megkeresni a hibás sémákat és átalakítani azokat. Egyedül csak egy bizonyos szintig lehetséges, mert a sémát ugye MÁSOK alakították, így átírni is csak mások tudják. Felnőtt embereknek ritkán van olyan mély kötődési kapcsolata, amelyben a másik fél önzetlenül, feltétel nélküli szeretettel és odafordulással viszonyulna hozzá. Gyerekkorban a szülő-gyermek kapcsolat ilyen, ha meg nem ilyen, akkor abból lesz a sérült önértékelés, tehát az anyánkat már ne keressük ez ügyben: ha egyszer elszúrta, akkor újra el fogja. Baráti, vagy párkapcsolatban irracionális azt várni, hogy egy másik ember önzetlenül szeressen és hitelesen tükrözze vissza az énünket, segítsen felépíteni az önértékelésünket anélkül, hogy a saját kénye-kedvére akarna minket formálni. Van ilyen, csak ritka, mint a fehér holló: én nem alapoznék erre, hogy ilyen mázlim lesz. A kiegyensúlyozott emberek ugyanis nem akarnak "defektes" társat, sokkal inkább vonzunk be problémás emberként egy másik problémás személyiséget.

Egy járható út marad, amit ismerek, és ami nekem bevált: a pszichoterápia. Idő- és pénzigényes, de utólag azt mondom, életem legjobb befektetése volt.

Figyelj: ha neked most azt mondanák, hogy bemehetsz a boltba, és néhány százezer forintért (részletfizetéssel) kapsz önbizalmat, élnél az ajánlattal? És ha azt mondanák, hogy nem rögtön kapod meg, de lízingelheted, és szépen, apránként épül majd fel az önbizalmad, ha eljársz terápiára... mert EZT nyújtja, és mellette sok minden mást is! Úgy, hogy utána már lazán le tudod tenni a jogsit, hogy olyan kapcsolataid lehetnek, amilyenről korábban álmodni sem mertél és még lehetne sorolni.

Életem legjobb befektetése volt, hogy önmagamba fektettem! Persze ehhez JÓ szakember kell és tartós elköteleződés a terápia mellett. De ha valami megéri, akkor ez az. És itt megbukni sem lehet, mert addig zajlik a terápia, amíg kész nem vagy.

38 éves koromban kezdtem terápia, egy barátom adott kölcsön az első pár hónapra, mert borzalmas volt az anyagi helyzetem. Az a pár hónap már elég volt ahhoz, hogy kézbe vegyem az életem irányítását és legyen elég pénzem a folytatáshoz.

Összesen 3 évig jártam terápiára és 180 fokos fordulatot vett az életem minden téren.

Sose késő elkezdeni.

Szia!

Megtudnad mondani, hogy kihez jartal es mennyibe kerul? Valami elerhetoseg, pl. email jo lenne. Illetve, ha nem tul nagy teher szamodra, akkor meselhetnel errol egy picit, hogy hogy is kell elkepzelni. En nem a kerdezo vagyok, de szinte ugyanazzal kuzdok. KOszonom!