Hogyan álljak le, és kényszerítsem magam lazításra, ha még a gondolatától is bűntudatom van?

Másodéves egyetemista vagyok. Amióta az eszemet tudom, mindig mindenből tökéletesen akartam teljesíteni.

Jelenleg két szakom van, és egy heti harminc órás félállásom. Az ország egyik legjobb (ha nem a legjobb) egyetemén tanulhatok, és el tudom magam tartani, szóval már többet értem el, mint a kortársaim többsége.

Azért vállaltam ennyi mindent, mert szeretem. Egy bizonyos területnek két iránya is érdekelt, elkezdtem az egyiket tavaly (a munkahelyemen is tavaly kezdtem), majd rájöttem, hogy a másik szak nélkül nem bírok meglenni, úgyhogy idén újra felvételiztem, és elvégzem párhuzamos képzésen.

Viszont nagyon unom már saját magam, mert nagyjából annyiból áll az életem, hogy felkelek, bemegyek suliba, elmegyek dolgozni, hazamegyek, tanulok, alszok pár órát, és újra megyek suliba. A barátaim már nem is szerveznek velem programokat, mert tudják, hogy úgyis lemondom majd, a párkapcsolat nem is szerepelt a terveim között (mondjuk régebben se voltam oda az ötletért, hogy valakivel összekössem az életem - egyszerűen nincs rá igényem). Egy-két baráti kapcsolatom maradt meg az egyetem előtti időkből, velük facebookon szoktunk beszélni, az öcsémmel meg általában esténként telefonálunk vagy skypeolunk egy kicsit. Idén csak a hosszú hétvégére utaztam haza, és nem is tervezem az újabb utazást karácsony előtt, mert hétvégente általában utolérem magam a tananyaggal (van pár gyakorlati órám, ahol óráról órára kell készülni, mint középiskolában, minden órán kis tesztet írunk az előző anyagából). Ezen kívül az emberi kapcsolataimat nagyjából kimeríti az, hogy szünetekben együtt kávézunk a munkatársaimmal, péntekenként pedig elmegyek velük inni.

Egyébként nagyszerű minden, imádom az érzést, mikor otthon átnézem az anyagot, és végre felfogom, amikor nap végén végignézek a papírkupacokon, és büszke vagyok, hogy ezt mind én csináltam, vagy elsőre átmegyek a zh-n, esetleg jó jeggyel. Viszont ez egy eléggé kényes egyensúly, ma például elaludtam, valamiért nem ébresztett az órám (vagy nem hallottam, nem tudom), így egy későbbi gyakorlati órámra megyek be, nem a reggeli elsőre, és ez után már nem lesz időm bemenni dolgozni, mert péntekenként csak fél ötig lehet benn lenni, nincs túlóra, szó szerint rádkapcsolják a villanyt.

A munkahelyen nincs ebből gáz, a lényeg, hogy meglegyen a vállalt óraszámod, mindegy, mikor, és hogy határidőre teljesítsd a feladataid, de így, hogy ma nem megyek dolgozni, csak suliba, úgy érzem, ez a nap már pocsékba ment, és annyira dühös vagyok magamra ezért a hibáért, hogy azt le se bírom írni. Rontja a helyzetet, hogy mindjárt itt a hétvége, amikor se suli, se munka nincs.

Tudom, hogy kezdek átesni a ló túloldalára, és lazítanom kellene, változtatnom a hozzáállásomon, és elfogadni, hogy nem lehet mindig minden tökéletes és pontos. Máskor meg bűntudatom lesz már attól, hogy arra gondolok, hogy talán túlvállaltam magam. Ezt nehéz elmagyaráznom, de valahogy úgy érzem, hogy nem lehetek elég jó, és kifejezetten ciki, hogy még én hiszem azt magamról, hogy túlteljesítek.

Remélem, érthető, bocsi, ha hosszú lett.

Mit kellene tennem?

21/L