Szerintetek van valami mentális problémám?

Sziasztok! 13 éves lány vagyok, és van jópár úgymond "furcsa" dolgom. Nem tudom, van-e valami mentális problémám, vagy csak a kamaszkor miatt vagyok ilyen? A másodikra azért nem gondolok,mert már régen kezdődtek a dolgaim.

Szóval óvodás koromban visszahúzódó voltam, túlságosan is ragaszkodtam anyukámhoz. Képes voltam egy órán át sírni és kiabálni az óvoda előtt, hogy ne menjen el dolgozni. Emlékszem, arra gondoltam, bárcsak magamhoz ragaszthatnám ragasztóval, hogy velem maradhasson egész nap. Pszichológushoz kellett járnom emiatt, volt, hogy egyszerre kettőhöz is. Nagyjából két év után ez javult, ezért nem kellett többé hogy hozzá(juk) járnom. Kényszeresen ragaszkodtam a játékaimhoz (mindenhova magammal cipeltem nagyjából 50 pónit, 5 kistakarót és 10 plüsst), nagyon szerettem őket. Nem volt egy barátom se, viszont volt több mint 100 képzeletbeli barátom (mindnek tudtam a nevét), velük játszottam az óvodában, otthon és mindenhol. Nem láttam vagy hallottam őket, szóval nem hinném, hogy skrizó vagyok, és tudtam, hogy csak én képzelem el őket, de szerettem úgy tenni, mintha valódiak lennének. Konkrét rituálékat kialakítottak velük, hogy ki hol alszik, mi voltunk a "csapat", aminek én voltam a vezére, akit mindenki szeretett. Később már kevesebbett játszottam velük, de néha (hetente egy-kétszer) mostanában is még szeretek úgy tenni, mintha léteznének, különösen egy lány, Enna. Érdekeltek a tudományos dolgok, különösen a csillagászat, kövek, baktériumok (igen, óvodában). Magamtól megtanultam olvasni, és tudományos könyveket olvastam nagycsoportban. Elképzeltem, hogy azokat a gyerekeket, akik idegesítenek, feldarabolom, megkínzom. Egyszer még is kérdeztem anyát, miért nem lehet ezt megtenni.

Alsóban nem sok barátom volt, de már akkor is gyakran váltogattam őket. Volt egy barátnőm, életemben legtovább mellette tartottam ki, 2 éven át barátok voltunk. Mindig megbeszéltük, hogy kit mennyire utálunk, és közösen gondolkoztunk azon, hogy őket hogyan kínozhatnánk meg. Most olyan dolgokra gondolok, hogy elképzeljük, hogy egy lányt, aki semmit se tett ellenünk, szimplán ronda volt szegény, kikötözünk egy fához, aztán megkéseljük, megvárjuk, amíg a saját ürülékébe fullad meg, feldaraboljuk, ilyenek. Ez volt másodikban. Aztán amikor meguntam őt, eldobtam, hogy egy másik, népszerűbb lány legjobb barátnője lehessek. Negyedikben szinte egy barátom se volt, ekkor kezdtem el újra a képzeletbeli barátaimmal játszani,nagyon sokat álmodozni. Mindenféléről álmodoztam, plusz a könyvek jobb barátaim voltak, mint az emberek. Ekkor kezdtem el érdeklődő az ezotéria iránt, mindenféle rituáléknak is utánaolvastam. Ekkor kezdtem el minden árnytól beparázni, rettegtem egyedül. Ja, azt elfelejtette, hogy nagyjából elsőben saját szobába költöztem, egy másik emeleten, mint a szüleim, akkor is nagyon féltem mindentől, anyával kellett aludnom, különben az éjszaka közepén felriadtam. Negyedikben tényleg mindentől megilyedtem újra, a fal felé fordulva, párnákkal és plüssökkel körülrakva, magamban énekelve aludtam el. Ekkor kezdődtek a "halucinációim", még most is tartanak, bár csak egy-egy másodpercesek, és szerencsére ritkán vannak, de nagyon ijesztőek tudnak lenni.

Aztán ötödikben új iskolába mentem. Az első pár hétben összebarátkoztam egy lánnyal, de valami oknál unszimpatikus volt, ezért magyarázat nélkül eldobtam magamtól. Aztán pár hónapig egy barátom se volt, ezért magam okoltam, meg akartam változni. Anorexiás lettem. Egy éven át tartott, a szüleim pszichológushoz küldtek, így gyógyulzam ki belőle. A legkisebb súlyom 32 kiló volt 165 centihez. Másra se tudtam gondolni, csak arra, hogy mennyit eszek. Nagyjából egy éve meggyógyultam. Eközben voltak barátaim, de mindegyikük csak pár hónapig. Minden barátomat csak addig tartom barátomnak, amíg valami hasznos van belőlük, kiszedem belőlük a titkaikat, pénzüket, aztán lekoptatom őket. Ezt már kiskorom óta csinálom, mindenkivel, bűntudat nélkül. Miután kijöttem az anorexiából (amúgy ez hatodikban volt már), sokszor voltam letört, sokat sírtam, néha ok nélkül. Sokszor gondoltam az öngyilkosságra (még mindig sokszor gondolok rá, sőt erősen fontolóra veszem, hogy megtegyem), egyszer vágtam is magam. Azért csak egyszer, mert a szüleim rájöttek, és azzal fenyegetőztek, hogy vissza küldenek a pszichológushoz, akihez amúgy időközben már egyszer visszaküldtek. Amikor a szüleim lecs*sztek, amiért vágtam magam (nem 3 karcolás, nagyjából 50 vágást ejtettem a bal karomon), nem sírtam el magam, csak érzelemmentesen ültem. Ez volt tavaly decemberben, nagyjából ekkor kezdődhetett a mostani "állapotom". Egyre többször gondoltam az öngyilkosságra, aztán tavasszal eljutottam odáig, hogy megpróbáltam. Nagyjából 3 random pirulát vehettem be, és tudtam, hogy ez nem ölhet meg, de nem tudom miért, az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Ezért nagyjából 4 órát aludtam, még fájt is a fejem+szédültem, de anyának csak annyit mondtam, hogy a fáradtságtól van, szóval nem tudnak a szüleim az öngyilkossági kísérletemről. Aztán ezután valahogy megváltoztam. Társaságibb vagyok, már nem érzek szomorúságot. De vidámságot se, szóval teljesen érzelemmentes vagyok. Persze, egy-egy jó poénon tudok nem nevetni, de nem vagyok vidám, és sírni se tudok, egyáltalán. A múltkor egy megható jelenetet láttam a tv-ben, ami egyben szomorú is volt, de mint mindig, most is fulladozva nevetni kezdtem (a múltkor egy félig lerágott koponyán röhögtem :D). Régebben, ha még bántották, sírni kezdtem, most pedig csak dühöngök, tárgyakat csapkodok, még akarom ölni az embereket. Néha elképzelem, milyen lenne, ha megölném a szüleimet (más emberekre is gondolok így, de rájuk régebben nem tettem). Néha kontrollálatlanul dühös vagyok, nem tudom kontrollálni a cselekedeteimet, így b*sztam el a vadiúj porszívókat is. Nem érzek szeretet senki iránt, még azok iránt se, akikért régebben éreztem valamit (pl apukámat mondjuk már 5 éve gyűlölöm, pedig tudom, hogy nem tett ellenem semmit, pont hogy imád). Tudom, hogyha felidegesítenének, és lenne nálam egy kés simán leszúrnám az illetőt, sőt néha komolyan is gondolkozom azon, hogy megölök valakit, de azért nem akarok börtönbe kerülni. Amikor iskolába mentem, elkezdtük zdtem mindenkinek mindenféléről hazudozni, azóta folyékonyan hazudok mindenkinek. Mostanában bárki szemébe belehazudok bűntudat nélkül, az utóbbi nagyjából két évben. Próbálok őszinte lenni, de egyik hazugság vonja maga után a másikat, még van amikor észrevette sem veszem és kicsúszik a számon a hazugság. Az öngyilkossági kísérletem előtt éreztem valamiféle bűntudatot, ha hazudtam, lógtam, leléptem, (najó, leginkább kaja után éreztem bűntudatot :D), most már csak az embereket tudom okolni, amiért felelősségre vonnak a tetteimért. Nem mondanám magam letörtnek, inkább olyan érzéstelennek... Fizikai fájdalmat persze érzek, de egyebet nem. Ez normális? Sokszor csak úgy rámtör az álmosság, de aludni szinte sose tudok. Fizikailag fáradtnak érzem magam, szinte mindig. Sokszor álmodozom, már-már nem is valósághűen jó dolgokról, ami azt jelenti, hogy bekapcsolom a zenét, elkezdek táncolni, és közben álmodozok, napi 4-5 órán keresztül. Ha ezt nem csinálom, furcsán érzem magam, ideges vagyok. Sokszor baparázok olyan dolgokról, mint a sötétség, vagy a tükörképem, vagy egyszerűen csak meghalok egy zenét. Nem olyan félelmetes érzek, mint régebben, hanem inkább az összes energia kimegy belőlem, fázni kezdek és egyszerűen csak mindentől félek, úgy érzem, minden ilyeszző és ellenem van, plusz a szívverésem is felgyorsul. Pl sokszor gondolok arra, hogy a kutyám, aki életében még a légynek se ártott egy démon és még akar engem ölni, és még kéne gyilkolnom... Még mindig sok időt töltök a képzeletbeli barátaimmal, főleg Ennával. Egyre több ilyen furcsa, pár másodperces halucinációim vannak, hangokat hallok, alakokat látok. Sokszor vannak hirtelen hangulatváltozásaim, egyik pillanatban még kedves vagyok, aztán olyan, mint egy hárpia, aztán újra kedves. Ha a jövőre gondolok, vagy egy szürreális jó dologra, vagy semmire se gondolok. Szóval igazából nem látok magamnak jövőt, szerintem még ebben az évben megölöm magam, de ha mindenképp el kell képzelni valamit, akkor mindig csak csupa jó dolgot képzelem el, amikről tudom, hogy úgyis soha se fognak beteljesülni. Sok tünet rámillik a depresszió tünetei közül, de mondjuk szomorú sose vagyok,n em vagyok lelassult, magamat nem látom rondának (pont hogy elég nárcisztikus vagyok)stb. Az öngyilkossági gondolatával már kiskoromban is eljátszottam (5-6 éves koromban is, komolyan).

Azért tettem fel ezt a kérdést, mert páran mondták már, hogy nem vagyok normális, amivel részben egyetértek, de szerintetek is valamilyen mentális zavarom van? Ha igen, milyen?