Ezzel minden oké vagy foglalkozni kéne vele? (hosszú magyarázat)

Az a problémám, hogy félek az emberektől, akár akkor, amikor beszélek velük, vagy csak simán akkor maikor ki kell lépnem az ajtón (nagyon sokszor remélem, hogy nem futok össze valakivel). Félek attól mi van, ha valami hülyeséget mondok vagy teszek. Elsős korom óta vagyok ilyen. Soha nem voltak barátaim, se óvodában, se általános iskolában. Persze, mindig volt egy-két ember, akivel el-elbeszélgettem, de ők pár hónapig "maradtak mellettem", utána továbbálltak. Nagyon gyakran piszkáltak engem, amiért okosabb voltam/vagyok mint ők, ezt persze nem nagy képűségből mondom, hanem csak azért, mert jobban teljesítettem, mint ők, ráadásul nagyon szerettem a tanáraimat, mert nagyon segítőkészek és kedvesek voltak (némelyikükkel még most is jóban vagyok és beszélek velük). Másrészt azért is piszkáltak, mert kövér voltam/vagyok, de ez csak kb. negyedikig volt dolog. Konkrétan, hogy miért soha se tudtam, de mindig utáltak az emberek. Nem önsajnáltatásból, de valahogy mindig én voltam az, aki egy ideig jó utána meg kell a francnak. Így, hogy nem voltak barátaim és nem nagyon beszéltem senkivel, nem nagyon fejlődtek ilyen téren a szociális készségeim, magamba forduló voltam és vagyok még mindig. Régen csak félénk voltam, ha valaki újjal találkoztam akkor egy kicsit megijedtem/meglepődtem, de utána tudtam (volna) vele beszélni. (Hozzáteszem, hogy régebben 7 éves koromig nagyon beszédes voltam és nem féltem soha senkitől). De így, hogy az évek csak telnek és telnek, olyan mintha egyre súlyosabb lenne a helyzet. Pl. (most gimnazista vagyok, 10.-es leszek) nagyon féltem az új tanáraimtól, osztálytársaimtól, évfolyamtársaimtól (nem ismerem még mindig őket, csak kb. 5 embert), még a technikai dolgozóktól is (gondolok ilyenre, hogy portás, takarítónő stb.). Volt két-három tanár, akiktől nagyon féltem, pedig nem volt rá okom, hisz az egyik nem is tanít, a másik kettő pedig nagyon empatikus és segítőkész. Azért féltem tőlük, mert nagyon apró dolgok, amik talán fel se tűnnek nekik vagy az embereknek, csak nekem elkezdtek idegesíteni és onnantól kezdve csak szorongtam, hogy mi lesz ha ezt vagy azt mondom, ha így vagy úgy csinálok stb. és ez a szorongás egyre erősebb lett, bizonyára ez már észrevehető volt a többieknek is. Másik ilyen dolog az, hogy már évek óta ugyanahhoz a fodrászhoz járok, de mindig van bennem valami, hogy mi lesz. Hülyén hangzik, magam is tudom, de nem tudok ellene mit tenni. Félek attól, ha a buszon jegyet kell vennem. Ehhez a dologhoz biztos az is hozzájárul, hogy nagyon rossz az arcmemóriám, annyira, hogy azt a szomszédot, akit 16 éve ismerek összekeverek a nagyanyámmal, akit szintén születésem óta ismerek. Van olyan, amikor meglátok valakit, de nem tudom, hogy az az-e akire én gondolok és elsétálok mellette, utána pedig egész nap azon gondolkozok, hogy ki lehet az és mit gondolhat rólam. Nagyon nehéz ezzel élni, még ha meg is szoktam, mert "vannak hátulütői". Gondolok arra, hogy amikor valakivel beszélek és ideges vagyok, akkor akadozik a beszédem, kicsit ő-zök, nagyon sokat mosolygok, képes vagyok pislogás nélkül az ember szemébe nézni percekig, többször vissza kell kérdeznem, hogy mit mondott, még akkor is, ha hallottam, mert mi van, ha rosszul értettem, stb. ilyenek. És nagyon könnyen megítélnek (most is ez volt némelyik tanárral), hogy biztos hülye meg gyépés vagyok és azért. Pedig valójában nem, nagyon érdekelnek a nyelvek, a természettudományok imádok ezek felől olvasni vagy valamilyen filmet/videót nézni, azt se lehet mondani, hogy nem tág a szókincsem (lehet nem annyira az, de azért ki tudom fejezni magam). De nem tudok mit csinálni ezzel az érzéssel, pedig próbálkozok és igyekszek sokat beszélni (magamhoz képest), hogy hátha majd jobb lesz egyszer, de nem. Régen nem féltem írni itt, az interneten, mostanában már itt is félek... Nem tudom mit csináljak ezzel, vagy foglalkozzak-e egyáltalán vele, mert lehet "kinövöm"...