Vajon miért vonzódik egymáshoz a nárcisztikus és a borderline?

A nárcisztikusok(a sebezhető, vagy jóindulatú nárcisztikus) nem érzéketlen, valójában pont hogy túlérzékeny és törékeny. A borderline hasonlóan érzékeny, törékeny.

A nárcisztikus a sebezhetősége elé egy hatalmas pajzsot állít, az önbizalom és sebezhetetlenség álcáját.

Ez az álca a borderline-nak vonzó, hiszen ő képtelen a hangulati változásait, érzelmeit kezelni. Épp ezért van szüksége egy látszólag nyugodt, magabiztos emberre, aki kordában tartja.

Az ironikus a dologban, hogy az az ember, akire leginkább szüksége lenne a borderline-nak (határokat szab, nem játszmázik nyugodt, helyén kezeli az érzelmeket, magabiztos) soha az életben nem állna össze vele, míg a nárcisztikust vonzza a hasonló sérülés. (Hasonló a hasonlót vonzza elven sokszor kerülnek össze olyan emberek, akik hasonló traumákat éltek át és ugyanazzal küzdenek.)

Ez már nem tudom mennyire igaz, de saját megfigyelés alapján a borderline akár kényszerítheti is a nárcisztikust az "érzéketlen" oldal fenntartására. Hiszen a borderlinenak erre van szüksége, egy omnipotens párra, aki nem hagyja el még akkor sem, ha minden negatív érzelmét rávetíti (emellett sok bordernek érzelmileg hideg, nárcisztikus szülője volt, akinek a meghódítását a mostani párán újra eljátszhatja). A nárcisztikus így viszont azt éli meg, hogy szerepbe kényszerítik: a border idealizálja, elhalmozza dicséretekkel, míg az érzéketlen magabiztos oldalát mutatja, és mihelyst érzelemből (tehát a sérülékeny oldalából) reagál, a border eltasztítja magától. A nárcisztikus újra felveszi az érzéketlenség álcáját, border újra idealizál stb.

Mondom, utóbbi csak egy elgondolás, nem tudom minden border- nárci párnál így van, saját megfigyelés után ez is lehet a játszma kimenetele.

"A nárcisztikus perfekcionista azt hiszi: Ha rosszul érzem magam egy kapcsolatban, az biztosan az én hibám. A borderline azt hiszi: Ha rosszul érzem magam egy kapcsolatban, az biztosan a te hibád.”

Érdekes a cikkben az, hogy a nárcisztikus saját magát okolja, ha rosszul érzi magát egy kapcsolatban, mert egy nárcisztikus nem szívesen vállal felelősséget, és egyáltalán nem gondolja, hogy vele bármi probléma lehetne, hanem szerinte mindig a másikkal van a gond - a borderline-ra inkább jellemző, hogy ostorozza magát a hibáiért.

Amiért egy nárcisztikusnak jobban megfelelhet egy borderline, az az, hogy elég sok nárcisztikus kötelékfóbiás is egyben, vagyis amikor a legjobban kezdenek menni a dolgok a kapcsolat terén, ő akkor táncol vissza, és kezd el hibákat keresni/találni a másikban. Egy ’normális’ ember ilyenkor úgy reagál, hogy igyekszik kedvesebb, figyelmesebb lenni, ami a nárcisztikust még inkább elriasztja, egy borderline viszont pont ellentétesen reagál. Mivel nagyon érzékeny az elutasítással szemben, önvédelemből megsértődik, dühös és ellenséges lesz – ami nem esik nehezére, hisz alapból amúgy is haragszik arra, akitől függ. A kötelékfóbiás nárcisztikus így újra közeledni fog, hisz már nem érzi azt, hogy megfojtja a kapcsolat. Ha eddig sok ’normális’ társban csalódott, most úgy érezheti, hogy megtalálta az igazit.

#13

Gondolom ez a mögöttes sérülésre utal, még ha így kimondva nem is jelenik meg a kapcsolatban. A nárcisztikus internalizálja, hozzáad, a "nem vagyok szerethető" imidzséhez. Más kérdés, hogy erre reagálhat hibáztatással, a felelősség áthárításával.

# 13: Teljesen igazat adok, én egy nárcisztikust sem ismerek (pedig sajnos jópárral volt dolgom életemben), aki a kapcsolati nehézségekért (vagy egyáltalán bármiért) önmagát okolná. Ez teljesen ellentmond a nárcizmusnak.

Ellenben a borderek (a érzelmi hullámzásaik egy adott pontján) képesek bűntudatra és belátásra. A gond az, hogy ez csak egy ponton valósul meg, akár a következő pillanatban is teljesen érvényét vesztheti.

# 9 hosszászólásban szereplő felvetés kapcsán nagyon fontos tisztázni, hogy sem a nárcisztikus, sem a borderline NINCS tudatában a saját működésének. A nárcisztikusok sokszor tekintik magukat együttérző, szerető társnak, a bordernek pedig nincs mintája arra, hogy milyen az, amikor valóban kiszámítható, következetes, elfogadó társa van, ezért nem is tudja, hogy mire lenne szüksége.

Bár én egy harmadik (szintén dramatikus klaszterbe tartozó, hozzáértők könnyen kikövetkeztethetik, hogy melyik) személyiségzavarral küzdöttem a terápiám előtt, saját példám alapján tudom, hogy azért választottam nárcisztikus társat, mert ez a viselkedés volt ismerős (szülői minta alapján). Márpedig ami ismerős, az biztonságosnak tűnik. Maga a nárcizmus a jellegzetességei révén gyakran okoz személyiségzavart az érintett gyermekében, hiszen pont azokat nem kapja meg a nárcisztikus gyermeke, amire az egészséges személyiségfejlődéshez szükség lenne. (És hiába van ott a másik szülő: ő maga is "problémás", ha képes volt egy nárcisztikussal összekötni az életét és gyereket vállalni.)

Szóval adott egy ismerős séma: a nárcisztikus viselkedés. Ismerős, biztonságos, ezért választjuk. Hiába érzem magam rosszul benne, egyszerűen NINCS MÁSIK kapcsolati minta, csak ez! Olyan társat választok, akinek a működését már ismerem, és a saját viselkedésemmel még táplálom is.

Ez a fenti példában a border oldala.

A másik oldal... erről csak feltételezéseim vannak, lévén nem vagyok (szerencsére) nárcisztikus, de már nagyjából átlátom a működésüket. Egy nárcisztikus számára fontos a kompetencia érzése, az a tudat, hogy képes kontrollálni maga körül a világot. Ha valami jól megy, akkor úgy érzi, kiérdemelte, neki ez jár, ha pedig rosszul megy, akkor a másikat okolja, ezzel fenn tudja tartani a saját pozitív énképét. Szóval egy nárcisztikusnak úgy vélem, szinte mindegy, hogy a másik ember hogyan viselkedik vele, az ő énképe nem sérül a kapcsolatban. (A saját anyámon tapasztaltam, hogy amikor elkezdtem kiállni magamért vele szemben, akkor ő elintézte annyival, hogy közölte, nem vagyok normális, és annak érdekében, hogy a kapcsolat ne sérüljön, kialakított valamiféle "szegény, beteg, rá kell hagyni" viselkedést velem szemben. Így ő tetszeleghet saját maga és a világ előtt a pozitív szerepkörében, nem zavarjuk egymás köreit.)

Mivel a nárcizmus is szeretethiányból fakad (önmagának kell megadnia a gyerekkorban meg nem kapott elismerést, elfogadást és szeretetet), ezért a border elutasítása ismerős számára, mondhatni nem oszt, nem szoroz, míg amikor a border a "lenyűgöző" stádiumában van, az nagyon is vonzó és kellemes lehet számára. (Volt border kapcsolatom, én valami ilyesmit éltem meg.)

Összességében tehát úgy vélem, hogy mindkét személyiségzavarban meghatározó, hogy nincs pozitív kapcsolati mintájuk, ezért képesek elviselni a kapcsolati zavarokat, amelyek még ismerősek is számukra. És bár mindkét személyiségzavar szörnyű állapot, az egyénnek és a környezetnek is, a borderek vannak jobb helyzetben, mivel nekik van esélyük arra, hogy segítséget kérjenek és elfogadjanak. A nárcisztikusokból (legalábbis a nagy többségükből) teljességgel hiányzik a belátás képessége, ami a "gyógyuláshoz" szükséges.

# 15: A borderline sérülése épp abból fakad, hogy akit szeret és akitől függ, az elhagyja, bántalmazza, elárulja.

Minden borderline gyerekkorában fellelhető a valós, vagy rejtett elhanyagolás, elhagyás, az anya elutasító magatartása. Épp ez okozza a személyiségzavart. Neki tehát az a tapasztalata, hogy akitől függ érzelmileg, az bántani fogja, és ezt "megelőzendő" amikor kötődést érez, inkább eltaszítja magától azt, akit szeret.

(Ezt egyébként művelik nem borderek is, csak nem olyan szélsőségesen és látványosan.)