Romokban az életem, nem látok kiutat?

26 éves lány vagyok. Évek óta pánikkal, szorongással, depresszióval küzdök. Pár hónapja antidepresszánst is szedek, de nem ér semmit.

Munkahelyem sincs már 3 hónapja és úgy érzem nem is akarok dolgozni. Nem azért, mert büdös a munka, hanem mert eddig mindig csak gyárakban tudtam elhelyezkedni, ahol állatnak néztek, és egy utolsó szardarabnak kezeltek.

Most feketén varrok gyerekholmikat, abból próbálok egy kis plusz pénzt keresni.

Azért is gyűlöltem dolgozni, mert iszonyúan szorongtam a stresszes légkörtől és zabáltam a nyugtatókat, itthon meg arra is képtelen voltam, hogy megfőzzek. Csak feküdtem és aludtam a pszichés kimerültségtől.

Az anyámmal nagyon rossz a viszonyom. Hónapok óta nem is találkoztunk. Ő soha nem keres engem, csak akkor beszélünk, ha én írok neki facebookon. Amúgy soha nem keres magától, soha meg nem kérdezi jól vagyok-e. Amíg otthon laktam is csak arra voltam jó, hogy jól lehúzzon pénzel ahogy csak tudott és akkora tartozást akasztott a nyakamba, amivel egész jól derékba törte az életem. Szóval, amig dolgoztam is addig is kaptam kb 50 ezer ft-ot, mert a fizetesem 33%-at letiltják. Ő ezt mind le.sz.arja, csak a fejemhez vágja, hogy 25 évesen nincs semmim. Haza nem költözhetek már soha. Nem is akarok, mert az anyámat így sem érdekli, hogy mi van velem. Ha hazamennék, akkor meg a halálba szekírozna és azt éreztetné, hogy megtűrt ember vagyok csak otthon.ő sem dolgozik, csak reggeltől estig a számítógép előtt ül, mindenkit elhord mindennek, nem takarít, alig főz, a nevelőapám keres csak pénzt.

2,5 éve a párommal élek együtt. Ő 33 éves, de egyre több a súrlódás köztünk, mert egyre inkább nem tudom elviselni. Rengeteget dohányzik, iszik, kocsmázik az apjával együtt. Megbízhatatlan, mindig csak okoskodik, magyaráz, de nincs mögötte semmi tartalom. Semmit nem ért el ő sem még az életben. Nincs se kocsija, se lakása, semmije, csak szereti magát beállítani fa.sz.a gyereknek. A múltja is nagyon zűrös. Régen még többet ivott, tele van tartozásokkal. Igazából nem szerelemből jöttem vele össze anno, csak menekülni akartam abból ami otthon volt. Reméltem, hogy jól kijövünk majd, de csak egyre rosszabb minden. Nem tudom elképzelni, hogy gyereket szüljek neki, inkább a halál.

Legszívesebben világgá mennék. Itthagynék mindent és mindenkit. Testvérem nincs, barátaim se nagyon. Nincs senkim. Nincs akire támaszkodhatok lelkileg. Sokszor sírni sem tudok már, csak érzem, hogy be vagyok feszülve és szorongok, a rosszullétek kerülgetnek. Kilátástalan az életem. Egyedül el sem tudnám magam tartani. Ha már a párommal is végleg szétmegyünk, kb mehetek az utcára. Ha lenne még lelki erőm, tanulnék nyelvet és elhúznék külföldre. De az sem ilyen egyszerű

Sokszor azt érzem összeomlok és végem. Nem tudom irányítani az életem, nincs kivel megbeszéljem a dolgaimat. Félek egyszer bezárnak valami pszichiatriara, ha nem bírom tovább és bekattanok. Teljesen antiszoc lettem. Alig megyek emberek közé, ha kiteszem a lábam az utcára már kezdek rosszul lenni. Sokszor azt kívánom bárcsak ne ébrednék fel többet. Van ebből kiút?

1-2 hónap és az albérletet se fogjuk tudni tovabb fizetni, mert nem lesz miből már.

Mit tegyek, hogy egyenesbe hozzam az életem, ha a pszichém már nem bír semmit?