Szerintetek normális az hogy 22 évesen lemondtam az életröl?

Normális minden olyan fiatalnál, aki a monitort bámulja évek óta és semmi olyan dolgot nem tett az életében, ami örömet okozhat, netán még hasznos és egészséges is. Menj túrázni, kerékpározz, menj koncertekre, horgássz, focizz stb. A lényeg, hogy emberek közt legyél.

Tűzz ki célokat, és dolgozz meg érte. Fedezd fel a világot, hisz minden csoda itt, még ha mi természetesnek is vesszük.

Millió lehetőséged van változtatni az életeden, és csak rajtad múlik.

Szinte szóról szóra azt írtad le ami velem is van... :O Csak én már 24 vagyok. :( Nem nagyon látom kiutat én sem. Most eldöntöttem, hogy kipróbálom az egyetemem anonim tanácsadását, de még arra is egy szenvedés rávenni magam. Eddig egyszer válaszoltak, de az, hogy feltesz 500 kérdést, nem látom hogy segíthetne rajtam, hisz amúgyis azokon agyalok évek óta, de közelebb nem leszek a megoldáshoz.

Az elsőnek és a harmadiknak egyértelműen fogalma sincs arról ami velünk történik. Ez nem úgy működik, hogy eldöntjük, hogy akkor most lesz egy célunk és akkor minden jó... Ez egy érzelem, nem lehet irányítani. Hiába döntöm el jól az agyammal, hogy most akkor "van egy célom" attól még ugyanúgy teljesen hidegen hagy az egész és képtelen vagyok a kisujjamat is megmozdítani. Ugyanez vonatkozik a biciklizésre meg az társaságra is. Én évek óta biciklizek és pontosan ugyanúgy rühellem, mint az elején. Fél éve tönkrement a biciklim, azóta ugyanott áll, ahova letettem. Emberek közé is hiába járok, attól még ugyanúgy nem érdekel és nem érzek irántuk semmit. Szóval számomra elég viccesnek tűnik, hogy olyan dolgokkal próbáljunk meg gyógyítani valakit amik őt teljesen hidegen hagyják, nem érdkelik, kellemetlenek számára vagy untatják.