Van olyan, hogy az évekig szedett Frontin már nem hat, sőt, mintha rosszabbul lennék tőle?

Pánikra, szorongásra szedem kb már vagy 5 éve. Nem rendszeresen, csak amikor rosszabb időszak volt. Beszedtem egyet, letompított elmúlt a szorongásom nem féltem a pánikrohamtól, szóval ért valamit. Volt hogy hetekig, hónapokig nem kellett, volt, hogy naponta 2 is. 0.25-ösöm van.

Mostanába viszont a szorongásom mintha kicsit felerősödött volna, és depressziós semmi nem érdekel és mindent utálok hangulatom van. Néha úgy érzem nem bírom elviselni saját magamat se. Újból vannak pánikrohamaim, de csak és kizárólag a munkahelyemen (elég stresszes a melóm és mindig azt érzem nagy bent a nyomás rajtam).

Ha jön a pánikroham és beveszem a frontint, már nem azt érzem, hogy lenyugtat és betompít, hanem mintha még rosszabbul lennék. Szédülni kezdek, ideges leszek, rettegek. Eddig ez volt a kapaszkodóm, bíztam benne, most kb mintha "ellenem fordult volna"

Próbáltam saját erőből legyűrni a negatív gondolatokat. 3 napig úgy ahogy sikerült nyugodtabb legyek, reálisabban lássam a dolgokat, hogy nincs mitől félnem. Néha egész meglepődtem magamon, hogy konkrétan egész egyszerűen nem szorongtam, mintha sikerült volna ideig óráig legyőzzem magam. Aztán a 4-ik napon puff, szorongással keltem, elmentem dolgozni és műszak felénél kb úgy letarolt egy pánikroham, hogy azt hittem meghalok és kész vége, haza is kellett jönnöm.

Minden idegesít, cseszegetem a páromat, fel alá mászkálok a lakásban és csak rágódok, hogy így nem lehet élni, mi a megoldás? Néha úgy elfáradok, hogy úgy érzem be kéne kómálni, meg vagy meghalni, hogy ennek vége legyen, de ezt nem gondolom komolyan, csak a kimerültség hoz néha ilyen gondolatokat, de sose merném megtenni, meg nem is akarom, nyugodtan szépen, boldogan szeretnék élni.

Mindig a barátnőmet figyelgetem, hogy kb sokkal nehezebb az élete és nagyobb felelősség van rajta, mint rajtam (piázós férj, kisgyerek, komoly otthoni veszekedések), és mégis erősebb mint én. Hozzá képest nekem semmi problémám, mégis minden szaron agonizálok. Se gyerekem, semmim szóval valószínű az élet javai még hátra vannak. A párommal élek együtt egy se nem túl jó, se nem tarthatatlanul rossz kapcsolatban. Inkább unalmas. Hogy győzzem le magam? Úgy érzem más emberek, akiknek igazából okuk lehetne a depresszióra, vagy bármi pszichés zavarra, mégsem azok, engem meg a napi rutin megöl (munka, háztartás). Mindent magamra veszek, ha valaki nem úgy szól hozzám, vagy csúnyán néz rám, egyből belém maródik és azon agyalok, most mi a baj? Nem tudom leszarni a dolgokat.

Próbálom letenni a frontint, mert érzem, hogy többet árt, mint használ. Érzem, hogy saját erőből kell megoldjam az életem, de annyira nehéznek tűnik. Jártam pszichiáternél, aki nyomná belém a rivotrilt, meg a cipralexet, de el se kezdtem szedni. Tudom, hogy nem ez a gyökeres megoldás. Néha nem tudom felmérni mekkora bajban vagyok. Mennyire súlyos az állapotom. Mi van ilyenkor?