Mit tegyek, hogy ne őrüljek meg? Hogyan mentsem meg magam?

Elmondom a helyzetemet (nem lesz hétköznapi történet). Szóval: egy húszas évei elején járó fiatal srác vagyok. Olyasmi vagyok, amit ez a cikk "univerzális dilettáns"-két jellemez:

[link]

...vagyis minden területen igyekeztem mindig megfelelni, és nem szűkítettem az érdeklődésemet. Ennek az előnyös oldala az, hogy igen sokoldalú vagyok, nagyon sok mindennel foglalkoztam hobbiszinten az éveim során, és szinte mindenhez hozzá tudok szólni. Hátránya, hogy egyetemista létemre még most se tartok afelé, hogy bárminek a szakértője legyek.

Valamiért az a rögeszmém, hogy nekem valamiben a legeslegjobbnak kell lennem és óriási sikereket elérnem (valszeg onnan ered ez, hogy mindig okos kissrác voltam, sokat dicsértek, mindig tudományos karriert jósoltak nekem). Ez a gondolat kicsinál. Gimi vége óta nem bírok semerre mozdulni. Már a második egyetemre járok és még mindig nem azt tanulom, ami érdekel. Egyszerűen félek tőle, hogy abban, amit elkezdek 1. nem leszek a legjobb, csak középszerű, 2. nem leszek sikeres. Mert ez az utóbbi a másik rögeszmém. Hogy azzal, amit választok, sikeressé váljak és sok pénzt keressek.

"Húha, nagy dolog", mondhatjátok. Csakhogy nekem ez tényleg az agyamra ment. Depressziós lettem a teljesítménykényszerem miatt. Döntésképtelen lettem, ma már ott tartok, hogy a legegyszerűbb dologban (milyen biciklit vegyek) is képtelen vagyok dönteni, hetekig rágódom rajta. Minden döntést, aminek számomra nagyobb érzelmi súlya van, iszonyú nehezen szülök meg. Eközben meg a szüleim nagyon szorgalmas és nagyon sikeres emberek; gyakorlatilag biztosítva van a jövőm, ha bekapcsolódom abba, amit ők csinálnak. Csakhogy engem az 1. nem túlzottan foglalkoztat, 2. nem érezném saját teljesítménynek. Közben itthon nekem minden adva van, eltolódott a gyerekkorom, és már azt sem tudom, merre van fent és lent. Nem tudom, mikor kellene nekem elkezdenem dolgozni (hisz amire kell, kapok pénzt jelenleg), mikor lesz elvárás tőlem, hogy különköltözzek, meddig lavírozhatok még az egyetemek és irányok között, mit kellene egyáltalán kezdenem magammal. Hisz a saját út mindenképpen nehezebb, mintha a szüleim nyomdokába lépnék. Úgy érzem, megkerülhetetlen, hogy folytassam, amit ők csinálnak, még ha nem akarom is. Megöl a kényelem és nem érzem, hol vannak a saját határaim.

Tudom, hogy ez egy ekényeztetett gyerek nyavalygásának tűnik, de higgyétek el, én ezt nagyon drámaian élem meg. Tele vagyok mindenféle testi bajokkal. Iszonyú sokat görcsölök, mindenféle izommerevedéseim vannak, alig eszem és állandóan alhatnékom van. Libidóm a béka segge alatt. A stressz mindenemre rámegy. Tele vagyok önértékelési problémákkal. Alapból egy lelkiismeretes gyerek vagyok, de most semmirekellőnek érzem magam és nem látok magam előtt jövőképet. Nem merek belekezdeni dolgokba, amibe meg belekezdek, azt tipikusan félbehagyom. Úgy érzem magam, mintha lenne egy kocsim nagyon erős motorral, ami folyton a garázsban állna. Nem tudom, mit lépjek. A legnagyobb félelmem az, hogy egy semmihez nem értő, beteljesületlen ígéret leszek, aki koloncként majd a szülei nyakán lóg a húszas évei végén és nem indult el semmilyen irányba és jóval a képességein alul teljesít. Ez a legnagyobb félelmem. Nem tudom, hogy törjek ki.