Miért sírok ilyen gyakran?

A hosszútávú rosszkedv egyik jellegzetessége, hogy minden "apróságon" bőgni kezd az ember.

Legalábbis ez a saját tapasztalatom. Nekem ezt eddig három dologgal sikerült orvosolnom:

1) sz*rd le az egészet (világ, környezet, emberek hülyeségei, elvárások, kiscsalád mindenféle nyafoghatnéka, csakhogy egy pár gyakori példát említsek), és csinálj valami olyat, ami felvidít.

Vizsgaidőszakban nagyon hasznos módszer.

2) Mikor úgy érzed, csak rossz tulajdonságaid vannak, és még semlegeset se tudnál említeni, gondolj erre:

mivel a helyzet úgysem változik attól, hogy ezt újra meg újra meg újra meg újra meg újra átgondolod, ezért akár hagyhatnád az egészet a fenébe, és a felszabaduló idődben akár valami egyebet is csinálhatsz.

Máshogy fogalmazva, saját magam bíztatására ezt szoktam mondani: ha már úgyis egy nagy sz*r vagyok, rosszabb már úgyse lesz, nyugodtan csinálhatok, amit akarok :D

(megjegyzés: én vidám akarok lenni, utálok szomorkodni, ezért a "csinálhatok amit akarok" az csupa jó dolgot jelent, pl. éneklés, szinkronszínészet, stb., amiből ugyan sz*r vagyok, de kit érdekel, ha úgyis saját magam kedvéért csinálom. És még fejlődök is belőle.)

Ez sajnos csak akkor működik, ha te magad ki akarsz mászni a rosszkedvedből. Ha arra számítasz, hogy majd más kihúz, ... arra várhatsz, és nem adok neki sok esélyt, hogy megtörténik.

3) Gondold át, milyen az a személyiség, amilyen lenni szeretnél. Milyen tulajdonságaid lennének? Mik nem lennének? Miket csinálnál, mi lenne a hobbid? Mit nem csinálnál?

Ha van legalább egy homályos képed arról, hogy mit akarsz, akkor arra is lesz némi esélyed, hogy próbálkozással elérd. És nem a színjátszást értem ez alatt, hanem mikor megpróbálod kitalálni, mit gondol az a személy, aki te szeretnél lenni, hogy látja a világot, akkor rájössz, hogy talán nem is hülyeség amit gondol. Az ilyen elmélkedések szoktak formálni a személyiségen.

Főleg ha a kitűzött hobbikat is elkezded művelni.

+1) Ha beszélhetnéked van, keress barátokat. Vagy beszélés-lehetőségeket. Embereknek van egy olyan tulajdonsága, hogy jobban érzik magukat, ha tudnak időnként beszélgetni, és hiányérzetük lesz, ha nincs kivel.

Vagy ha a beszédpartnerrel nem lehet bizonyos témákról beszélni, az is egy baj szokott lenni.

Megoldás: keress embert.

"kezdem azt hinni, hogy tök bolond vagyok."

Vannak kifejezések, amivel nagyon egyszerű dobálózni, főleg ha még nem találkoztál olyannal, akire tényleg ráillik.

De tegyük fel, kapnál egy hivatalos orvosi papírt, hogy valami pszichés bajod van.

És? Ez neked jó kifogás lenne, hogy ne próbáld meg megoldani a problémáid? Csak azért, mert nehéz, inkább elkezded mondogatni, hogy úgysem fog menni, és ráfogod, hogy biztos valami agyi dolog hibája?

Tudom, hogy nem komolyan írtad, én viszont komolyan nem akarom, hogy ilyen hibába ess. Egy barátom beleesett, még nyugtatókat is szedett, és elég nehéz volt abból az állapotából kirángatni. Azóta érdekes módon egy életvidám ember lett.

(Lelkileg iszonyat leterhelő olyasvalakit pátyolgatni, aki magától nem képes összeszedni saját magát. Főleg ha az a célod, hogy végül mégis össze legyen szedve. Ez nekem egyszer sikerült, jó hosszú idő alatt, de mellékhatásként nem szeretem azt látni, mikor emberek gyűjtögetik maguknak a kisebb problémáikat és ülnek rajta meg morognak, és elkezdik az egészet valami másra fogni... majd egyszercsak "minden ember gonosz" című gondolatokat dédelgetnek egyre komolyabban és beleesnek abba a "bolond" kategóriába, amivel ugye egyzserű dobálózni. Mindez indul egy kis szeretethiányból...

Szóval egy ilyen ember életkedvét normális szintre állítani k*vanagy munka, amit normál embertől ne várj el légyszi. Még én se vállalkoznék még egy ilyenre, pedig határozottan erős és ellenálló személyiségnek tartom magam.

Másrészt, amire te magad nem vagy hajlandó, azt mástól se várd, hogy megteszi.)

Szóval el lehet érni azt a boldogságot, csak egy kicsit meg kell érte küzdeni, neked magadnak. Max kitartóbb ember leszel, mire munkába állsz. Nem hátrány.

1-es válaszolót kiegészítve:

Ha korábban nem voltál ilyen sokat rosszkedvű, akkor lehet az 1-esnek van igaza. Rajtam pl. nem segített volna a hormon tanács, mert nekem ilyen problémáim voltak:

1) fogalmam sincs, mi érdekel, de leginkább semmi. Így nehéz eldönteni, mit kezdjek a jövőmmel. Sőt, az egész "merre mész egyetemre" című kérdés elég idegesítő volt.

Ezt az oldotta meg, hogy az első szakomról kiderült, hogy nem érdekel, a másodikról is, a mostaniban látok érdekességet, sőt, még olyan dolgokat is talátam, ami kifejezetten érdekel, és hobbim lett.

Ennek a hormonokhoz semmi köze, de a rosszkedvemben nagy szerepet játszott.

2) Nehezen barátkozok. Szintén semmi köze a hormonokhoz, viszont az önbecsülésemnek sem tett jót. Már ezt is sokat fejlesztettem, amitől boldogabb lettem.

3) Mikor ezzel jönnek nekem, hogy "majd elmúlik". Szeretném már látni azt az ekcémát, hogy elmúlna. De a galád csak terjedni tud. Bőrgyógyászt meg legalább annyira nem érdekli, mint szüleimet. Namindegy, végülis én hibám, hogy nem mentem még magánbőrgyógyászhoz.

A pattanásokat is már rég ki kellett volna nőnöm. Nézzük a jó oldalát, mindenki alultippeli az életkorom :D

Meg mikor azzal jött mindenki, hogy legyen önbizalmam... egyszer visszakérdeztem, hogy tudna-e példát mondani, mire lehetnék büszke. Na itt valahogy elhallgatott az illető.

Kedves volt, hogy segíteni akart, de én nem a nagy semmire akarok büszke lenni, hanem valamire, ami az én eredményem. És rossz szokásom magasra tenni a lécet, de a lényeg, hogy arra nem tudok büszke lenni, hogy kék a szemem és jajdejó.

Saját eredményt meg nehéz produkálni, főleg ha nincs semmi érdeklődésem.

(Ezen még épp dolgozok, érdeklődésem már lett, jó sok, de az eredmény még várat magára. Pontosabban, azt a lécet még valahogy lejebb kéne pakolnom mert marha magasan van... még ezzel kísérletezek éppen.)

De még ha a hormonok is tesznek túlérzékennyé, attól még a sírás azt akarná jelezni, hogy valamivel nincs megelégedve a kérdező. Még akkor is, ha sokkal nagyobbnak érzi a problémát, mint amekkora igazából, attól még probléma, és a problémát legjobb megoldani.

(Ok, én pont az az ember vagyok, akinek még semmit nem sikerült kinőnie, gyerekruháin kívül, de azért a "várjunk, hátha elmúlik" nem egy hatásos módszer... szerintem).

#1 vagyok

Valóban vannak gondok, amik tipikusan kamaszkoriak akár (pl.: hogy nem tudod mi akarsz lenni vagy hogy nem találod a helyed a világban, nem szereted magad, ilyesmi) és jelentősen hatnak a közérzetre, de ezek meg lelki fejlődési szakaszok, amin azért az emberek többsége sikeresen át vergődik (bár nekem pont nem mindegyiken sikerült egyedül túl jutnom...) és egy bizonyos szintig biztos hogy egészséges, ha ilyen epizódok vannak. A hormonok annyiban számítanak, hogy ami szimplán rossz lenne, az kibírhatatlanul pocsék és ami konkrétan a síráshoz kapcsolódik: Sokkal könnyebben és kontrollálhatatlanabbul előtörnek mint azt szeretnéd. Még ha a negatív hatások meg is vannak, többnyire a hormonok teszik igazán rosszá. De amúgy igaza van a másik válaszolónak, amit én írok az akkor valószínű, hogyha ez egy nem annyira régen tartó dolog nálad. Bár amúgy amíg a hormonok szélsőségesebbé teszik az érzelmeid, addig határozottan igaz az, hogy félig meddig rájuk lehet fogni. Nyilván minden ok nélkül akkor se sírnál, szóval ok az mindig kell, ez csak ráerősít. A jó hír, hogy lassan kifele jössz ebből az időszakból. A rossz hír, hogy ettől nem leszel vidámabb, legfeljebb kevésbé lesz pocsék a rossz érzés. Szóval nem oldódik meg, csak enyhül és talán nem fogsz ennyit sírni.