SOS! Mi van velem? (16L)

Írj privátba:) Lány vagyok.

Néha nekem is volt hasonló, bár nem ilyen mértékben, csak néhány napig, és azért, ha hozzám szóltak, akkor válaszoltam, bár nem mondom, hogy örültem a szemkontaktusnak. Rajtam mindig segített, ha elmentem emberek közé. Ilyenkor érdekes módon a szülőkkel való kommunikáció nem segít, de ha osztálytársakkal elmentünk valahova (vagy csak beszélgettem egy fél-egy órát), akkor megint helyrebillentem és minden rendben volt, valahogy oldódott a szorongás is. Esetleg elmehetnél egyet futni, vagy úszni, az szokott segíteni.

Velem is hasonló a helyzet, néhány plusz dologgal megspékelve. Bár én elmentem pszichiáterhez a diagnózis: major depresszió, emocionális zavar, szociális fóbia. Antidepresszánst kaptam ami egy idő után azt segítette elő, hogy a szuicid hajlamom nagymértékben felerősödött és még több "furcsa" gondolatom támadt. Szóval ezzel csak azt akarom mondani, hogy lehet nemártana neked egy szakorvos, bár nekem nem segített (sőt) de ez azért dokifüggő is, ha gondolod írhatsz üzenetet. 17/L

Én is szívesen beszélnék veled.:)

Én is elbeszélgettek veled ha akarod :)Egyébként velem is ilyesmi van, a szüleimmel ritkán beszélek, bezárkózok redőny le, és zene be. Mondjuk én sem keressem az emberek társaságát de én nem szorongásból egyszerűen szeretem a magányt. Szeretet nekem nem kell és nem is nagyon kapok egyszer volt szeretethiányom de akkor is megoldottam egyedül...