Mit csinál a pszichológus azokkal, akiknek úgymond reálisan alacsony az önértékelésük?

Én azt hiszem pont ebben a helyzetben vagyok. Szóval ezt át tudom érezni.

Bár kíváncsian várom van-e remény.

#2

Odáig rendben hogy valaki meglátja magában az értéket - de mi lesz másokkal (mindenkivel) akik meg nem?

#5

De nem válhat betegessé az mikor xy ignorálja a kritikát meg a bírálatot és mondjuk büdös alkoholistaként is üvölti hogy "én vagyok a jóóóó és aki mást mond azt leverem"

agy valami hülyegyerek aki semmit nem csinál és ronda is de közben ilyeneket mond hogy "azért fiáztok mert nem bírjátok elviselni a nagyságomat"

Kedves Kérdező,

én egy pszichológus vagyok, és önkéntesen a börtönbe járok fogvatartottakkal beszélgetni.

Van köztük jónéhány, aki "nem tud értéket felmutatni". Még soha nem kíséreltem meg "bebeszélni" nekik, hogy ők értékesek.

Korábban szenvedélybetegekkel (drogosokkal) foglalkoztam ugyanígy. A végén ott sincs önértékelés. A személy gyógyítható, nem az önértékelés.

A pszichológus nem egy megmondóember. A pszichológus évtizedekig tanulja azokat a módszereket, amelyekkel segíteni tud a nehéz helyzetben lévő embereknek is, hogy az önértékelésük segítse őket, és ne zavarja.

Aki periférián van, az is van valahol. A pszichológus nagyon sok dolgot csinálhat vele, lévén 2-300 különféle pszichológiai iskola van. Ez nem egy recept, nem egy 10 pontba összeszedhető tanácstár. Hanem egy két személy emberi kapcsolatára épülő terápiás folyamat. Hogy mit csinál vele, az sokszor a terápia során alakul ki.

Hát nézd, én erre azt tudom felelni, hogy ez a tapasztalat. A tiéd más.

Én például már nagyon sok dolgot kipróbáltam, rengeteg olyan csoportban voltam, ahol együtt is lehetett működni a többiekkel. Egy alapélmény, hogy a másik is értékes, és én is az vagyok. Ez nem olyasmi, amiről meg akarlak győzni, ez az én élményem. A tiéd más. A kérdés az, hogy élsz-e a jövőben azzal a választható szabadsággal, hogy olyan helyzetekbe pushold magad, ahol lehetőséged van megtapasztalni a közösség erejét (akár két, akár több ember között is), és azt az erőt, amit te bele tudsz ezekbe a kapcsolatokba rakni.

Mindenkinek joga van rosszul éreznie magát. Sőt, azt is gondolom, hogy te bizonyos tekintetben könnyebb helyzetből indulsz, mint a többség. A többség egy ilyen fals "pozitív" szemlélettel dől neki a világnak, hogy fú elég csak mindig mosolyogni, és minden jóra fordul. Téged perpill ez a veszély nem fenyeget. Mindenki a saját boldogságáért felel, és a kérdés mindig az, hogy amikor ezt tudod (és már tudod), akkor élsz-e a szabadságoddal, vagy azt mondod, hogy mindegy, hagyjuk.

Én például féltem a magas épületekbe, tornyokba, kilátókba felmenni, és kb. 30 éven keresztül azt is gondoltam, hogy marhaság is az egész. Hogy nem is akarok én ilyenekbe felmenni, és mi ebben az értékes. Érted, ez is egy dogma. Aztán egy szép napon tök egyedül félrehúztam a kormányt a kocsiban, és felmentem egy kilátóba. Úgy érzem, hogy több lettem, és több lett az életem. Ezt egy mojito koktél nem biztos, hogy ki tudta volna váltani. :)

Szerintem létezik az, amit te demagógiának meg dogmának nevezel. De nem a többiek miatt élünk. Elsősorban magunk miatt élünk, és aztán annyit adunk a többieknek magunkból, amennyit szeretnénk vagy tudunk.

Talán nem vallásosként is érdekes volna megnézned a Böjte Csabáról szóló dokfilmet, Csillagösvény a címe. Sajnos ezen a címen elég sok hülyeség is fenn van, és magát a filmet is elég nehéz megszerezni (ráadásul két része van, és az első az érdekesebb).

Ugyanígy érdekes volna pár hónapot hospice-ban dolgozni. Ott azért átértékelődnek a dolgok az emberben, jobban rálát élet és halál dolgaira, arra, hogy mi is az értékes.

Röviden azt mondanám, hogy ne is foglalkozz a dogmával meg a demagógiával. Magaddal foglalkozz magadért.