Emetofóbiával küzdök (hányástól való félelem), s egyre csak súlyosodik. Mit tegyek?

Pontosan három éve elkaptam egy csúnya vírust, a calicivírus t, mert elmentem egy piszkos helyen mosdóba kézmosás nélkül. Több mint két hétre levert, akkoriban voltam 11 éves. Hihetetlenül fiatal vagyok még most is, azonban nem tudom élvezni az életem. Attól a megfertőződéstől kezdve elkezdtem félni a hányástól, s mivel koszos mosdó okozta akkoriban, kerültem a nyilvános vécéket, s volt, hogy a tábor harmadik napján voltam csak hajlandó ellátogatni a "fürdő" részre, és elvégezni dolgaim. Tudom, beteges. Ez a hipochonderség azóta csillapodott, viszont a hányástól ma már egyenesen rettegek. Sok esetben oly szinten bepánikolok, hogy nem ismerek magamra, csapkodok, és idegbetegen viselkedem, de ezeket mind öntudatlan állapotban teszem. Hihetetlen sokszor bebeszéltem már magamnak, hogy beteg vagyok, s, hogy ez az az este, mikor újra megtörténik, s hányni fogok. Az elmúlt félévben egyre romlott az állapotom, s csakis úgy vagyok hajlandó elaludni, hogy a párnámat a falnak támasztva ülök, vizes palackot szorongatok, s rágó van a számba. Tudom, veszélyes, s csoda, hogy még életben vagyok, annyi s annyi éjszaka után, mialatt bármikor megfulladhattam volna. Valamiért bemagyarázom magamnak, ha rágó/cukor van a számban, akkor nem hányhatok, ami hülyeségnek hangzik, de azokban az állapotokban, amelykben éjszakánként vagyok, nem gondolok másra, csak, hogy ne hányjak. Ez már az egész életemre ráhúzódott, pedig még csak most végeztem általánosban.

Elkeseredett, és reményvesztett vagyok, hogy sosem leszek úrrá rajta, és mindenem tönkre megy ez miatt.