Senki sem értékeli a munkámat, erőfeszítéseimet, idegileg totálkáros állapotban vagyok! Mi lenne a megoldás?

2 iskolába járok, mindkettőnél most van vizsgaidőszak. 4 vizsgám esik egy napra és úgy, hogy nem tudok egyikre elmenni. Szakfelelősöm pipa rám, hogy nem inkább azt a sulit választom. Nem lehet áttenni másik időpontra egyiket sem.

Egyik Győrben van, másik Bpen, és Győrbe is úgy járok át. Volt, hogy 3 nap alatt 1000km-t utaztam vonattal... Napokban, csak 712-t. Úgy kerültem Bpre, hogy teljesen fogalmam nem volt az ottani közlekedésről, EGYÁLTALÁN SEMMIRŐL mi hol van... 5-20 perc késés miatt nem szoktam nyavalyogni. Kezdetben másfél órán át navigáltak mobilon google street wievon nézték az utat és az alapján. Már tudok egyedül közlekedni és nem kapok pánikrohamot a stressztől... De ezt sem értékelik. ha találkozom valakivel és mondja, hogy menjek oda, holott fogalmam sincs az útvonalról akkor odamegyek, és ahelyett, hogy "köszi, hogy idejöttél" még én vagyok lebaszva, mert nem találom meg az aluljáróban egy rohadt számot mert annyira szarul látok.

És a nyalakodó, gusztustalanul cuppogó szerelmespároktól is rám szokott törni régebben a pánikroham... Sorra veszítettem el azokat akik fontosak voltak és még mindig azok, azt sem hevertem ki, örülök ha naponta csak 5 percet beszélgethetek valakivel.... Pokolian egyedül vagyok!

Hamarosan lenne a vizsgamunkám megvédése és totál lehúzta a konzulensem, pedig eddig segítőkész volt meg rendes. így lehetetlen lesz megvédeni, az én szavam jelentéktelen az övéhez képest... Már megbántam, hogy nem hagytam ott azt a sulit... Idegileg totálkáros állapotban félek, hogy eldurran az agyam vagy ott a vizsgabizottság előtt rámtör a sírógörcs... Úgy érzem direkt meg akarják nehezíteni a dolgom. És a jövőheti vizsgákra is szeretnék tanulni, de áhh, kész vagyok....

Kiborít, hogy azt kérdezik miért vagyok depis meg gyenge, amikor mindenkit elveszítettem aki közel került hozzám és szinte nem tudok senkivel egy qrva szót váltani. Fogalmuk sincs mennyi erőmbe kerül, hogy állandóan összevakarjam magam, ne kapjak sírógörcsöt, vagy ellenállni a pánikrohamoknak. Én erősnek érzem magam, hogy kibírom ezeket, mégsem gondolja így senki más. Rengeteg környezetemben élőnél sokkal kevesebb apró hülyeségen nyavalygok, azt bezzeg nem nézik gyengének aki tényleg mindenért panaszkodik, de én aki csak tűrök és tűrök folyamatosan a nagyobb dolgokat csodálkoznak ha nem bírom már elviselni?.....

22l