Miért érzem úgy, hogy legszívesebben mindent hátrahagynék és elmennék messzire? Hogy senkinek se hiányoznék és egy senki vagyok?

15 éves lány vagyok és úgy érzem, az utóbbi két hónapban, hogy teljesen egyedül vagyok. Ha elmennék messzire, senki se hívna fel, hogy hiányzom neki. A napjaim nagyon monotonan telnek, csak árnyéka vagyok magamnak.

Lehet, hogy közrejátszik az is, hogy mostanában nem is egyszer hatalmasat csalódtam másokban, és úgy éreztem, mintha megaláztak volna. Nemrég volt, hogy ostoba módon elhittem azt, hogy a srácnak, akit szeretek, sokat jelentek. De kiderült, hogy nem engem, hanem egy másik lányt szeret. Leírva nem olyan borzasztó, de rengeteget zokogtam miatta. Pár hete pedig az történt, hogy hegedűversenyen voltam és teljesen hibátlanul, tökéletesen játszottam. Szinte mindenki biztos volt benne, hogy megnyerem, de a végén még különdíjat sem kaptam. Ott teljesen összetörtem, azóta nem bírom felvenni a hangszert, mert egyszerűen félek tőle.

A szüleim folyamatosan azt mondják, hogy sokkal de sokkal több vagyok, mint a barátnőim, mert én hegedülök is és járok kézilabdázni, de én csak haszontalannak érzem magam, amiért semmit sem tudok elérni a versenyeken. Szinte félek a szemükbe nézni. Szívesebben vagyok egy másik városban, távol az otthonomtól és távol a barátaimtól, mert rettegek attól hogy ők nem tartanak semmire, és a szemükben csak egy jellemtelem roncs vagyok... És hogy még fokozzam a dolgot, nagyon félek az iskolától, hogy valami rosszul sikerül, hogy nem leszek kitűnő. Folyamatosan stresszelek valami miatt, és ez nagyon kihat a közérzetemre is.

bocsi, hogy hosszú lett...

kérlek, segítsetek, adjatok tanácsot, mit kellene tennem. Teljesen magam alatt vagyok és különlegesebb akarok lenni.