Tettetek már úgy, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne, örökös mosolygás, jókedv, belül pedig óriási fájdalom, és legszívesebben sírnátok? Amikor nem ért meg senki.

persze...

de ha kifejtenéd hogy mi a problémát talán még segíthetnénk is vmit...

igen, tinikorom óta ezt csináltam- mondjuk sztem volt idő amikor totál pszichopata 'gép' voltam, kizárt h azt ép ésszel és érzelmekkel végigcsinálhattam volna úgy ahogy- és most hogy ca 7-8 év után kiborul a bili és a Dunába ugrással fenyegetőzöm, hogy kicsit is leessen nekik mennyire nem vagyok jól akkor jön a döbbenet: " Te ennél sokkal erősebb vagy! ez nem te vagy!"

de, én vagyok. más kérdés hogy nem szeretem a gyengeségeimet kimutatni, de amikor már azt hiszitek túl erős vagyok és velem bármit meg lehet csinálni akkor tévedtek, kedves családom...

amúgy annyit értek el vele, hogy már könnyek nélkül tudom itthagyni ezt az országot amikor eljön az ideje

Nekem minden kiül az arcomra, szóval képtelen vagyok megjátszani magam. Sosem tudtam elrejteni az érzelmeimet, ezért mindig meg találom a megoldást a problémáimra, mivel megélem a legrosszabb érzéseket is akár akarom, akár nem. Neked ki előtt kell szerepet játszanod? Mellesleg, miért ne sírhatnál, ha egyszer szomorú vagy? Megkönnyebbülnél és máris kevésbé tűnne vészesnek a problémád.

23N

Nagyjából én is ezt csinálom. Annyi a különbség, hogy bennem kevesebb a fájdalom, de sokkal több a düh! Ha felidegesítenek bekussolok és inkkább lelépek onnan, csak mert nem akarok felrobbanni, mellesleg ha ideges vagyok hajlamos vagyok olyan mértékben megbántani még a szeretteimet is, hogy....nagyon!!!

Az emberek azt hiszik nekem nincsenek problémáim csakmert nem osztom meg velük őket.

Én legbelül legszivesebben üvöltenék és tombolnék...

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

(Stephen King: Állj ki mellettem)