Gyilkosságokról fantáziálok. Mit tegyek?

Már vagy úgy három-négy éve vettem észre magamon, hogy túl sokszor gondolkodom erőszakos dolgokon. Gyakran előfordul, hogy kínzásokról, véres késelésekről, durva bosszúkról, tömeggyilkosságokról fantáziálok, amit én magam hajtok végre nagyrészt az ellenségeimen. Néha nem csak az ellenségeim szerepelnek ezekben a gondolatokban, hanem olyan ismerőseim is, akikkel éppen, hogy csak összevesztem, és úgy érzem, hogy nekem van igazam, mégis én kerültem hátrányba miattuk. Ez legtöbbször veszekedések, konfliktusok után, néha közben szokott történni. Elképzelem, ahogy előkapok egy kést és leszúrom, felvágom a húsát, elvágom a torkát, látom, ahogy vért köhög fel, minden véres, és én csak beleszúrom a kést újra és újra és újra... Az teljes mértékben megnyugtatna, ha következmények nélkül, puszta kézzel ölhetnék embereket. Hozzá teszem, ártatlanokat, soha sem bántanék. A legrosszabb viszont az, hogy az efféle gondolataimban gyakran a szüleim is szerepelnek. Sokszor éreztem már késztetést arra, hogy miközben alszanak, bemenjek a szobájukba és véget vessek az életüknek, de a gondolataimban ezek után a gyilkosságok után, nem megbánást, hanem könnyedséget és felszabadulást érzek. Csak állok ott vérrel beborítva, előttem felszabdalt, agyonszúrt hullák, és én teljesen nyugodt vagyok, mosolygok. Sokszor vagyok mérges, néha igazán dühös a szüleimre. Azt kell róluk tudni, hogy kétszer váltak már szét és most újra együtt vannak, igaz ritkábban veszekednek, mint azelőtt, de persze nem mondhatom, hogy nem gyakoriak a konfliktusok itthon. Eddig még nem sikerült kibékülnöm azzal a gondolattal, hogy apa mindig másik nőt keres, ha megun minket, mi elköltözünk anyával egy albérletbe, anya két nap alatt másik férfi ágyába bújik, majd pár hónappal később apa visszasírja magát, mert nem tudja eltartani magát egyedül, anya elfelejti a történteket, és mintha minden újra jó lenne, visszaköltözünk apához. Tőlem soha sem kérnek bocsánatot, pedig nagyon bánt ez az egész, nem kérdeznek meg, hogy vissza akarok-e menni apához, csak az számít, hogy ők mit akarnak. Elmondani nem fogom nekik, hogy mit érzek, mert megint csak ott lyukadnánk ki, hogy nekem sokkal több hibám van, nem is kéne így megszólalnom. Volt már, hogy ezeket a rossz gondolatokat azzal állítottam le, hogy egy könyvet széttéptem, felborítottam az íróasztalomat, vagy ordítottam egyet torkom szakadtából. Újabban bántom magamat, pedig mindig is elítéltem az ehhez hasonló dolgokat, mint az érvágás, de ez egy másik problémám, amit talán az erőszakos fantáziám miatt van. Ezek a „megoldások” sajnos csak ideiglenesek voltak, a gyilkolási vágy mindig visszatér. Ha nem tetszett valami, mert megbántottak, teljes erőmből beleütöttem a falba, mert úgy éreztem, hogy most azonnal leteperem a földre és csak ütöm és ütöm, amíg bele nem hal. Ilyenkor, miután ezt már lejátszottam a fejemben sikerült megnyugodnom, de nem mondom, hogy nem akartam igazából is megtenni. Újabban a gondolataim kezdenek kijönni a valóságba, és nem tudom megakadályozni. Egyik héten egy cigány csaj, akit nem is ismerek beszólt nekem, úgy éreztem, hogy muszáj visszabeszélnem neki, amúgy is nagy a pofám, nem hagyhattam annyiban a dolgot. Szó szót követett, aztán a csaj felment a lépcsőn, de még utólag a lépcső tetejéről visszaszólt egyet, és pedig nem tudtam fékezni magamat. Egy másodperc alatt lejátszódott bennem az egész gyilkolási folyamat, hogy hogyan ölném meg, de ez most nem segített. Ledobtam a táskámat, az osztálytársaim megrettenve figyeltek, ahogy a csaj után szaladok, tudták, hogy verekedés lesz. A barátnőm jött utánam, hogy visszatartson, nem sikerült neki, majdnem utolértem a lányt, csak annyi akadályozott meg, hogy bement a tanterembe a tanárral. Ha nem csöngetnek be, akkor elkapom a lányt és hirtelen felindulásból lehet, hogy annyira megverem, hogy belehal. Úgy éreztem, hogy ott helyben képes lennék széttépni puszta kézzel, és amikor eljutott a tudatomig, hogy nem tehetem meg, akkor idegességemben és dühömben belevertem a fejemet a falba. Ezt szerencsére senki sem látta, addigra már a barátnőm is lement. Korábban már írtam ki egy kérdést ide, csak most igyekeztem bővebben kifejteni. Kaptam pár választ, elég sokrétű megoldásokat írtak benne az emberek. Páran azt bizonygatták, hogy ezt egy gonosz démon suttogja nekem, vagy egy halott szellem, de én ezeket inkább nevetségesnek tartom, nem hiszek az effélékben. Volt, aki szerint ez egyszerű tini baj, majd kinövöm. Néhányan azt javasolták, hogy mivel közveszélyes vagyok, forduljak szakorvoshoz, de ezt azért nem tehetem, mert félek, hogy kitudódna, hogy pszichológushoz járok. Nem csak attól félek, hogy a barátaim megtudnák, hanem attól is, hogy a szüleim mit gondolnak. Mindig azt mondogatták, hogy ne nézzek horrorfilmeket, mert megkattanok tőlük, holott tudom, hogy nem a filmektől lettem ilyen, hanem pont, hogy azért néztem a filmeket, hogy úgymond ezzel is megpróbáljam levezetni a feszültséget, beleéljem magamat az aktuális gyilkos szerepébe. Ha a szüleim tudomást szereznének a gondolataimról, akkor félek, hogy elküldenének valamilyen intézetbe. Valaki azt írta, hogy sportoljak és sport közben eresszem ki a dühömet, de ez azért nem jó, mert akkor amikor éppen dühös vagyok egy veszekedés közben és úgy érzem hogy ölnöm kell, akkor nem tudok hirtelen elmenni az edzőterembe. Ez végül is szerintem érthető, mert sportolás közben nincsen semmi bajom senkivel, nem vagyok ideges, tehát nem tudok mit levezetni. Eddig még senkinek sem ártottam és szeretném, ha ez így is maradna. Néha kerültem már verekedésekbe, az a szerencsém, hogy soha sem lett belőle rendőrségi ügy, mivel nem okoztam komolyabb sérüléseket. Nem akarok senkit sem bántani, főleg azért is, mert én is rosszul járnék. Mivel egyre jobban növekszik bennem ez a sok erőszakos kényszer, már mindennaposnak tudom be ezeket a gondolatokat, de tudom, hogy ennek nem lenne szabad így lennie. Tartok tőle, hogy valamikor végleg elborul az agyam és megteszem. Úgy érzem, hogy belefáradok. A legtöbbször sírva alszok el, néha kihagyom az alvásokat, mert a gondolataim miatt nem tudok elaludni, de amúgy egész nap nincs kedvem semmihez, csak feküdnék és fel sem kelnék.

Nagyon kérlek titeket, segítsetek nekem.

–számotokra talán teljesen meglepő módon 15 éves vagyok és lány...