Normális hogy 22 évesen sokszor jár a fejemben az öngyilkosság?

2 éve nem tudok szabadulni ettől az érzéstől. Ezen 2 év alatt volt 2 komoly kapcsolataom. Mindkettő lányba nagyon szerelmes voltam (vagyok is még az egyikbe).

A mostani kapcsolatom ténylegesen 1 hete ért véget. De már ezt megelőzően is egy darab sz/r nak éreztem magam. Senkinek. Most meg pláne, hiszen már a szerelmem sincsen mellettem.

Az életkörülményeimet tekintve nem lehet panaszom. Család, anyumék, még ugyahgy barátok is rendben van minden. A lehetőségekhez képest mindig mindent megkaptam.

(most itt nem autóról beszélünk, szegény családból származom)

Munkám nincsen jelenleg, abba nem tudok temetkezni.

22 vagyok, és pánik vna rajtam szinte, hogy milesz ha nemtalálok még egy olyan lányt aki elfogad és szeret. hiszen annyi de annyi oylanról hallani, hogy 18, meg 20 éves koruk óta együtt vannak, és már együttélés, meg gyereket tervezik.

Csak a családom miatt vetem el mindig ezt a lehetőséget. Hiszen tudom, hogy nekik okoznám a legnagyobb fájdalmat ezzel. Ők mit sme tudnak a problémámról, sőt senki sem, és nem is akarom őket beavatni, megvna a saját bajuk.

Csak miattuk látom értelmét az életnek, hiszen nem akarok szomorúságot hagyni magam után...:/

Úgygondolom 22 évesen ez nem az a felfogás amiben élnem kellene. A bulról, barátokról, hülyülésről, munkáról kellene szólnia az életemnek, de nem erről szól..hanem az önmaracangolásról és a kérdésről , hogy: "Minek vagyok én a Földön? Minek élek? és vajon Isten milyen céllal teremtett engem?"

Vallásos vagyok, katolikus, de nem elvetemült mélységekig, és ilyenkor sokszor fordulok Istenhez, akár könnyekkel is az arcomon, hiszen senki másra nem számíthatok.

Segíthet egy orvos ezen? vagy nemistudom kihez kellene forduljak, mert érzem, hogy ez nem jó így ahogy van..:/