Öngyilkosság — gondolat, elhatározás, nem tudom, mi ez, talán a bipoláris zavaron is túl van. Mit tegyek?

Tudom, hogy az oldal nem öngyilkossági kísérletet tervezőknek szóló segélynyújtóhely, de annyi remek választ olvastam itt mentális betegségben küzdőknek.

Február óta minden nap a fejemben motoszkál a gondolat, júniusban elhatározássá vált, és már nem hátráltat szinte semmi. Ma vettem kilencven szem (három doboz Rivotrilt), kijátszottam az orvost, a gyógyszerészt, de tudom, hogy hiába, azzal nem küldhetem magam a halálba. Attól sem riadnék vissza, hogy a vonat elé feküdjek. Mielőtt szánalmasnak tituláltok... az első öngyilkossági kísérletem 13 éves koromban történt. Azzal szabadultam a pszichiátriáról, hogy átvágtam az orvosokat, elhitettem velük, hogy a napos oldalt látom, és nincs semmi bajom, de azóta is van. Anyám alkoholista, apám gyógyszereken él, mióta az eszemet tudom. A nővérem drogfüggő volt kölyökkoromban, a kedves szomszéd bácsi, akit mindenki imád, molesztált tizenévesen. Az elmúlt négy évben mást sem csináltam, csak hibát hibára halmoztam, elszúrtam az életem, otthagytam a sulit, szanaszét van vagdosva mindkét karom a rendszeres öngyilkossági kísérletektől, amik mind kudarcba fulladtak. Szereztem egy nagyszerű állást külföldön, de előtört a múlt, és teljesen leamortizálódtam, amit az agyam eltemetett gyerekkoromban, minden visszatért. Inni kezdtem, nyugtatókon éltem. Végül otthagytam az állásom, az országot, és hazamenekültem a szüleimhez, mielőtt bekattantam volna. De nekik is aktívan hazudtam az elmúlt fél évben, talán kényszeresen, talán gyávaságból. Mindenről.

Nem tudom, mit csináljak. Már hetek óta itt hever a búcsúlevél a fiókban, amit már két hónapja megfogalmaztam. Egyedül arra várok, hogy véget érjen ez a hónap, belefáradtam az állandó hazugságba. Tisztában vagyok azzal, mekkora fájdalmat okoznék a szüleimnek. De csak nekik. Nem maradt senki más, minden barátom ellöktem magamtól. És tudom, hogy mindez szánalmas, mások annyira szeretnék élvezni az életet. De én nem tudom.