Depresszió, szorongás, szociális fóbia és még sorolhatnám:S Miért tud tönkre tenni egy életet? és miért fosztja meg az embert a normális élet lehetőségétől? Lelki bajok beszéljünk róluk.

Tapasztalataim szerint az a fontos, hogy bátran belevágjunk a szorongást kiváltó helyzetekbe, DE ne úgy, hogy közben elnyomjuk a félelmünket, ahogy a nem szocfóbok javasolni szokták ("ugyan, csak eltúlzod", "ez csak lámpaláz", "jaj, ne rinyálj már", "nincs is semmi baj" stb., ismerős, ugye?), hanem úgy, hogy azonosítjuk, pontosan mi váltja ki bennünk a szorongást: ezekről a konkrétumokról aztán már valóban el is tudjuk hinni, hogy nem árthatnak nekünk.

Pl. sétálok az utcán, nyugtalan vagyok, és ahelyett, hogy hazaszaladnék vagy tovább mennék úgy, hogy erőszakosan és türelmetlenül elkezdem ismételgetni magamban, hogy az utcán sétálásban nincs semmi ijesztő, megkérdezem magamtól, hogy mégis mitől félek. Felismerem, hogy attól pl., hogy az emberek gyűlölködve bámulnak engem, erről meg azt, hogy ilyen nincsen. Ha bizonytalan vagyok, körülnézek, és látom, hogy tényleg mekkora hülyeség ez. Kicsit megkönnyebbülve sétálok tovább.

Másnap izgatott vagyok, amikor kilépek az ajtón, hogy vajon ma is ki tudok-e vívni egy ilyen sikerélményt, amit egyre többször akarok. Idővel begyakorlom, mi az, amit reálisan elgondolhatok az utcán történő sétálásról, és hogyan viselkedjek, mit csináljak, mire gondoljak séta közben, hogy ne féljek.

Még nem járok ott, de azt hiszem, jó esetben ez rutinná válik. Olvastam, hogy egy 2010-es vizsgálat szerint új szokások kialakításához átlagosan 66 napra van szükségünk, bár ez a szám önmagában nem jelent sokat, mivel a komplexebb rutinok elsajátításához akár 254 is szükséges lehet, egyszerűbbek pedig már 18 nap alatt is automatizmussá válhatnak. Ebből arra tippelek, hogy legfeljebb egy évig kell kitartóan gyakorolnom a sétát, hogy megszokjam, nincs okom félni tőle.