Szerintetek is egy romhalmaz az életem vagy csak én dramatizálom túl? 19/L

Úgy érzem, hogy az eddigi életem -a többi emberéhez képest- mert semmi értéket nem tudtam alkotni. 19 éves vagyok, el vagyok hízva, és nagyon boldogtalan, vagyis inkább jobb meghatározás az, hogy unatkozom. Végtelenül unom az életemet, mert soha nem történik semmi.

Nem volt soha semmi különleges hobbi. Talán azért sem, mert bármibe ha belefogtam azt kudarccal végződött, bár nem is küzdöttem soha semmiért, mert nem is fogott meg igazán vagy csak még több szenvedést okozott. Nagy elvárásaim vannak magammal szemben, aminek sorozatosan nem tudok megfelelni, de nem is akarok lejjebb adni belőlük.

Sajna, még egy konzervatív családba születtem. Édesanyám nagyon szigorú tud lenni, de nagyon szeretetteljes, apámmal pedig nincs a legjobb a kapcsolatunk, mert ő egy igazi sportoló és sosem kedvelte, hogy ilyen tunya vagyok, de azért ő is szeret. Bár a testvéreimmel nem épp rózsás a helyzet, úgy ahogy megtűrjük egymást. Amiért viszont nagyon dühös vagyok a szüleimre, hogy soha semmilyen irányba nem támogattak és nem hagyták konkrétan "lázadni" sehogyan se. Meggyőződésük, hogy egy ennyi idős gyereknek az egyedüli dolga otthon ülni és a tanulással foglalkozni. Nem ismerek semmit sem abból, amin más lányok már rég túljutottak vagy csak bármelyik korombelire nézek. Úgy érzem itthon nem tisztelnek, mert én vagyok a legfiatalabb és mindenki engem tapos a földbe, én meg hagyom is.

Az iskolában sem jobb a helyzet. Van néhány barátom, de nem hiszem, hogy értem tennék a kezüket tűzbe, habár én szerintem gondolkodás nélkül tenném azt. Sőt, akiről azt gondoltam, hogy a legjobb barátom, a saját kisebbségi koplexusa miatt gyaláz megállás nélkül és ebből nagyon elegem van. Ráadásul annak ellenére, hogy állítőlag már "felnőttek" vagyunk, a kinézetem és az eddigi élet vitelem miatt a viccelődések folyamatos tárgya vagyok. Annyira vágyom arra, hogy valaki végre egy kicsit felnézzen rám.

És ami szerintem nagy probléma, hogy imádok panaszkodni. Szerintem ezt is csak azért írom, mert épp támadt egy kis szabad időm. Megállás nélkül szenvedek, a személyiségemmel súlyos problémák vannak. De hiába próbálom, a legkisebb sértéstől már megint agóniában süllyedek. Gyakran gondolok arra, hogy ha ennyire értéktelen vagyok mindenki számára és én sem érzem magamat jól a bőrömben, érdemes-e folytatni. Tényleg ennyire kilátástalan egy olyan 19 éves élete, aki még semmilyen sportban, művészetben nem tudott kiteljesedni, vagy csak egy normális emberi kapcsolatot sem tudott kiépíteni, mert szörnyű személyisége van és még magát is idegesíti?