Az öngyilkosság önzőség?

Hogy lehetne önzőség? Az ember élete a sajátja. Csak azért élni, hogy másiknak jó legyen, miközben mi szenvedünk szerintem olyasmi mint egy érzelmi rabszolgaság.

Akkor már inkább úgy fogd fel, hogy azért akarsz élni, hogy a szüleidnek örömet okozz. Ez egyből egy cél. És olyan cél, ami örömet okoz neked is. Mert valami, ami neked(!) fontos teljesül. Ez a dolog a te választásod, ha így akarod.

Amúgy szerintem élvezned kéne egy kicsit a nehéz helyzeteteket. Egy játékban gondolom élvezed. Akkor itt miért kedvtelenít el? Ez számodra egy olyan pálya ahol nagy túlerővel szemben indulsz, élvezd, hogy átverekszed magad rajta. Szerintem az embereket az stresszeli, hogy másokat néz, akiknek ebben abban könnyeben megy és akkor azt gondolja, hogy valami baj van az ő életével. Csak azt az elemi dolgot nem veszi észre, hogy teljesen más játékot játszanak ő meg az a másik. Az a másik egy olyan pályán lehet, ahol jóval nagyobb sereggel indult, vagy éppen jobb képességekkel és csak klikkelgetnie kell össze vissza és nyer. Nincs értelme szomorkodni, mert mi egy mocskosabb, nehezebb dologban küzdünk, ahol mozdulni is nehéz :D Itt ez a játéklényege. És ennek megfelelően kell értelmezni az örömeket is. Nyilván nem úgy fogsz élni soha, mint az a másik. Neked lehet az a siker, hogy épp, hogy átverekszed magad a dolgokon és nem nyírnak ki. Tök fölösleges abba hagyni. Mert ez is jó, csak érteni kell, hogy mi ez az egész amit csinálsz. Pl a mai napodon is csinálhatsz dolgokat. Találd ki mit és csináld meg. Ne halaszd el. És egyből haladtál egy kicsit.

Van egy olyan mondás, hogy csak azért mert nincsenek szárnyaink, még nem kell szomorkodva a padlón ülni és nem csinálni azt, amire lehetőségeink megvannak. Tudunk járni, fogni, dolgokat mozgatni stb. Remélem érted a hasonlatot.

Ha öngyilkos gondolataid vannak, fordulj orvoshoz, és kezeld, mert ez súlyos probléma! Mindenképpen tegyél ellene!!!

Másodszor, sokan mondják (itt is írták), hogy önzés. Megértem, és el is fogadom, hogy azon az alapon, ahogy ők gondolkoznak, még az is lehet. De énszerintem nem az. Minden ember a saját életéért felelős először is, és csak ő felelős érte (felnőttekről, nem babákról beszélek), és neki van joga dönteni arról, hogy meddig hajlandó elviselni annak terheit.

De fordítsunk egyet a kérdésen: ha az öngyilkos önző, mert nem gondol a másoknak okozott fájdalomra, akkor mások nem önzőek, mert azt követelik a depressziós egyéntől, hogy tovább szenvedjen, csak hogy nekik jobb legyen?

Félre ne érts, nem mondom azt, hogy légy öngyilkos! Nem, épp ellenkezőleg! De ne azért élj tovább, mert az öngyilkossággal másoknak fájdalmat okoznál, hanem mert ez a te életed, és nincs második esélyed!

#10 igazad van mindenben. ostobaság ez az önzőség, meg gyávaság érv.

ott tévedsz, hogy azt hiszed van "normális élet". nincsen :) sok féle élet van, amik nem mérhetőek egymáshoz. saját mércéjük van. az egyikben nem azért jár az ötös és az öröm, mint a másikban.

gondold végig, pl hogy él egy guru indiában. ül az erdőben isten tudja mit eszik és jól el van. ha ezt az életet az itteni átlag élet mércéjével méred, akkor egy bukás. semmije nincs és semmit nem csinált az életében. lehet egy értelmes mondata sem lenne, mert nem tudja elmondani, hogy mi van vele. akár öngyilkos is lehetne ha "normális" élet felől nézed.

Szerintem ebben a társadalomban is csak a mások okozta (képzelt) elvárás teszi valahogy tökre a lelket. Mert valamiért azt gondolja mindenki magáról, hogy neki is egy bizonyos módon kellene élnie. És aztán szomorú, ha nem jó tanuló, ha nincs barátnője, vagy nincs gyereke, van gyereke és emiatt nem szerezhet élményeket stb. Azt kéne felismerni, hogy egy tök egyedi másokhoz nem mérhető sztorit kap mindenki. És szomorú, ha azért szomorú, mert a másokhoz méri magát. Semmi értelme. Lásd indiai guru.

Önzőség és sose bocsájtom meg az öcsémnek, aki megtette.

Ő bizonyára úgy érezte, hogy őt senki nem szereti igazán a családban, de ez az ő téveszméje volt. Éppenhogy ő zárt ki maga körül mindenkit. Nem volt hajlandó velünk enni. Nem beszélt hozzánk. Próbáltunk vele bezélgetni, közeledni hozzá, de állandóan lekezelő, megvető volt.

Persze aki ennyire nem szeret senkit, mint ő, annak nem volt nehéz megölnie magát.

Az anyám utána alkoholista lett, csak feketében járt és 3 év múlva elvitte egy betegség. Én, a huszonéves nővére átéltem, hogy összeomlott a családom, szembe kellett néznem azzal, hogy ha ez a lelkialkat öröklődik, a gyermekeimben újra át kell élnem ezt a szörnyűséget. 34 vagyok, akkor 23 voltam, de a mai napig sem lett gyerekem. Iszonyodok a gondolattól. Az öcsém tönkretette az életbe vetett hitemet. Tudom előre, ha fiam születne, őt látnám benne. Kis szőke, kedves, gyönyörű kisfiút. Teljesen normális gyerek volt és szerettek minket a szüleink. Nem voltak tökéletes szülők, de szerettek. A nagyszülők meg egyenesen imádtak. Mindkettőnknek csodálatos gyermekkora volt. A tinédzserkor mindenkinek nehéz, öcsém is akkor hülyült meg. Azért legyen gyerekem, hogy utána ha közeledik a tinikora, minden nap rettegjek, mikor öli meg magát? Ezt tette velem a kis kedves önzetlen testvérem.

Ennyi. Sajnáltam őt sokáig, de most már csak egy önző senkinek tartom. Gyávának. Sajnálni nem sajnálom. Nekem sokkal nehezebb élet jutott, mint neki. És nagy részben miatta. Minden évben ez a felhajtás halottak napján...Unom már, hogy állandóan gazolni kell a sírját, mert jaj mit szól ez meg az meg amaz. Lenne nekem jobb dolgom is.

Mint minden másban - itt sem lehet felállítani konkrét szabályokat.

De két, halvány körvonalú halmazba lehet sorolni az öngyilkosságok megkisérelők jellemét.

Vannak akik divatból teszik, pl az emósok bizonyos része.

És akik komolyan.

na, akik komolyan gondolják, szok megfontolták eléggé. és csendben tették azt. nem úgy, hogy kiírják a faßbuch-ra, hogy ma megdöglök.

nekem is voltak öngyilkossági kisérleteim.

körülbelül 5 év mély depressziót követően. az egész az 5.osztály végén kezdődött. én tanulni akartam, a többiek meg baromkodni. és ebből lett a komoly konfliktus.

a helyzet megoldhatatlanná vált, és az iskolaváltást követően (7. elején) elkomolyodott a dolog. akkor már voltak gondolataim, hogy milyen lenne, és hogy mennyire szeretném. csak féltem még akkor a fájdalomtól.

és kb 2-2,5 év után abba a tudatállapotba kerültem, hogy a fájdalmat leszarom, de nekem neg kell halnom.

a kisérleteim gyakran kudarcba fulladtak. pl nem volt elég a lórugás adagnyi gyógyszer sem.

majd egy iskolaváltást követően hirtelen megjavultam :D

és boldogan, de egy kicsit magányosan élek napjainkban :D

és az volt a legmeglepőbb az egészből, hogy senki nem vett észre semmit.

ha meg ki vagyok borulva, és nem fedem el, akkor anya az idegbetegség határán áll, mert nem tudja a bajom. és nem is beszélek vele komolyabb dolgokról már vagy 10 éve.

és mi lenne vele, hogyha elmondanám neki az egészet egybe... pedig írtam is mamának és anyának búcsúevelet, a szövege még megvan a gépen, de az eredeti kézírésosat már kidobtam.

annyi idő alatt nagyon megismertem az emberi viszonyok alapjait, és a testbeszédet.

mi lesz veled majd 14 évesen? :S én is így kezdtem. nehogy neked sikerüljön!

még mindig viselem a nyomait a dolgoknak, és az ilyen dolgokat nehéz elfelejteni...

ha valaki éppen ilyen állípotban van, az kérem írjon.

azt nyújtom neki, ami nekem kimaradt: a beszélgetést.

16F

"De két, halvány körvonalú halmazba lehet sorolni az öngyilkosságok megkisérelők jellemét."

Sokkal több van, mint kettő. Az emosok öngyilkosság emlegetése annyira komoly, mint a hipsterek szemüvegei.