Úgy érzem nem érdemlem meg, hogy éljek. Érez még így valaki?

Figyelj, valamit nem értek, illetve nem értem, hogy miért nem gondolod át ezt a dolgot reálisan? Mert abból amit írsz az jön le, hogy nagyon-nagyon-nagyon felszínesen vizsgáltad meg ezt a problémát. Kb úgy, mintha én látnék egy repülőt és azt mondanám "jajj a repülő tud repülni, én meg nem és nem is fogok soha, a repülő már alapból létezett és tudott repülni mindig is, öngyilkos leszek..." gondold át..

Elmagyarázom:

Kezdetben vegyük alapul, hogy nincs ezen az életen kívül semmi, oké? Magam sem tudom, hogy van e túlvilág vagy nincs, 12-16 éves koromig a sci-finek éltem szóval eleget gondolkodtam erről, de a te(mi) esetedben(esetünkben) vegyük alapul azt, hogy nincs túlvilág, szüzek, menny stb. Megvan? Nos, amennyiben nincs semmi ilyesmi(és így kell hozzáállunk, amiért semmi biztosítékot vagy bizonyítékot nem adtak nekünk a túlvilág létezéséről) abban az esetben az életünk során annyi féle hozzáállást vagy viselkedést tanúsíthatunk, amennyit csak szeretnénk. Másszóval ha van egy énképed (pl: lusta vagyok, sokat gépezek, kerülöm a konfliktusokat, nem beszélek lányokkal mert félek és elhitetem magammal, hogy nem is érdekelnek), akkor ez csak 1 állapot a sok közül amit felvehetsz. Miből gondolod, hogy ha pl a következő 1 hónapban lefeküdnél 100 nővel, drogoznál és innál, akkor fenekestül felforogna minden? Semmi nem változna, csak te, elmondhatnád hogy volt ilyen szakaszod is stb. A test és lélek amit kaptál csupán eszköz dolgok megtételére, semmi nem "jár" neki, neked kell kezdened vele valamit, mert arra is használhatod hogy egész életében nem csinálsz vele semmit.

Nézd, a világ gátlástalan és a gátlástalan emberek érvényesülnek a legjobban benne, soha nem értettem, hogy miért van felháborodva mindenki azon, hogy "jó"(azért van idézőjelben, mert ez is totálisan relatív) emberként nem viszi semmire ebben a gátlástalan világban. Pedig ez egyszerű logika: egy jó világban a jók érvényesülnek a legjobban, egy gátlástalanban pedig a gátlástalanok... Ennyi az egész, és most jön képbe az, hogy ha nincs semmi a halál után, akkor miért ne lehetnél olyan aki elér valamit, még ha arra a gátlástalan jelzőt is aggatják? Jobb mint a semmi és ne mond azt, hogy nem, mert jobb... Arról pedig még szót sem ejtettem, hogy ha elérsz valamit a "cél szentesíti az eszközt" elvvel, akkor utána már lehetsz "jó", azaz visszamenőleg mikor már hatalmat szereztél a kedved szerint cselekedhetsz némi furfanggal. Jó példa erre, mikor valaki meggazdagszik és jönnek sorban a nők, az illető meg bekattan, hogy "hülye k*rva, ha az lennék aki voltam nem kellenék neked" stb. A világ így működik, meg kell mártóznod a sz@rban és ha utána képes vagy lezuhanyozni, akkor ítélkezhetsz másokon.

"Úgy érzem nem érdemlem meg, hogy éljek. Érez még így valaki?"

Sok depressziós és önértékelési zavarokkal küszködő ember gondol ilyeneket, tehát nem egyedi a problémád. Fordulj pszichológushoz.

"Nekem sajnos nincs annyi erőm, hogy mindezt véghez vigyem. "

Miért, szerinted van aki több erővel születik és van aki kevesebbel? Gondold már át ezt az egészet, mert hülyeségeket beszélsz! Azt írod izmos tested van, szóval van fizikai erőd ergó semmi akadálya, hogy lelki erőt is kiépíts! Nem azért gondolkodsz így, mert csődtömeg az életed, azért csődtömeg az életed, mert így gondolkodsz!

"A semmi pedig messze-messze jobb lenne, mint ez a pokol. "

NAGYON NEM! A semmi az semmi, nem tudod épp ésszel felfogni, hogy mi az, amikor azt mondod, hogy semmi akkor egy kellemes alváshoz hasonló érzést képzelsz el, na annak köze sincs a semmihez hidd el. Pokolnak érzed az életed, nos csak az képes erre, aki érezte magát már jól is, mivel ha nem érezte volna akkor nem lenne viszonyítási alapja ahhoz, hogy mi jó és rossz neki! Szóval fejezd be ezt és érvényesítsd magad bármi áron.

...s végül arra jöttem én a világra,

hogy elhiggyem azt, hogy nem vagyok hiába...."

//egyébként rinyagép vagy és valami rejtélyes okból be akarod bizonyítani, hogy hogy szánalmas vagy, de mégis mi értelme mindennek a rossz oldalát nézni?!

egyébként részben saját tapasztalat, részben másoknál láttam, hogy ha valaki nagyon boldog, akkor egy idő után elmúlik és utána legalább olyan szomorú lesz, mint amilyen

boldog volt előtte és ez fordítva is így van

szvl az energia nem vész el csak átalakul...

ha viszont sehogysem bírsz magadtól változtatni a hozzáállásodon, akkor keress pszichológust

és ne mondd, hogy ártana, mert senkinek sem árt, persze akkor ne várj csodát, ha nem is akarsz