Úgy érzem, szó szerint kezdem elveszíteni az eszem.19 éves fiú vagyok. (? )

Az igaz, hogy valószínűleg nekem ez alkati dolog. Már kisgyerekkoromban is olyan aggódós voltam, mint egy öregasszony, mindenen aggódtam mindig is.

A pszichológussal az a bajom, hogy valahogy nem jutunk előbbre. A megnyílással semmi bajom, a felnőtteknek eleve mindig könnyebben nyíltam meg és mindig is volt annyi érzelmi intelligenciám, hogy annak, akin látom, hogy jóindulatú és tud segíteni megnyíljak. Az elején iskolapszichológussal kezdtem, még általánosban. Aztán elkezdtem járni kineziológushoz. Utána elhatároztam magam és felkerestem egy hivatásos maszekpszichológust. Aztán, sok tépelődés és önmagam győzködése után rávettem magam arra, hogy a mostani iskolámban is felkeressem az iskolapszichológust.

Az első sulimban nagyon rég volt, mikor jártam, teljesen más voltam még akkor. És el is ballagtam.

A kineziológus sok mindenre rávilágított, de ezen túlmenően nem éreztem igazán hasznosnak. Nála már elmentünk a tudománytól az ezotériába, mindenféle olyan dolgokat csinált, amikben én már ott sem hittem. S halkan hozzáteszem, egy vagyont elvitt.

A magánpszichológus volt az, akin tényleg látszott, hogy szakember volt (idős néni, nagyon régóta praktizál). Nála az volt a legfőbb gondom, hogy sokallottam az óradíját. Egyszerűen szégyelltem magam, hogy ennyi pénzébe vagyok a szüleimnek. Ezt nem álszenteskedésből írom, tényleg nagyon szar érzés volt, hogy míg más éli az életét, én töketlenkedem és közben a szüleim pénzét viszem. Ezért hagytam ott. Nála egy idő után biztos értünk volna el eredményt, de egy terápia nagyon sok idő és pénz.

A mostani sulipszichológus is jó szakember, de kevés időt tudok vele tölteni és sokszor úgy érzem, túl sokat kérdez és nem veszi észre, hogy már rég másról akarok beszélni. Csapongunk.

Ami kollektíve igaz ezekre mind, hogy nagyon nagy időhézagokkal kapok/kaptam időpontokat. Ott volt pl. a kineziológus, ő kb. két-három hónapokra adott időpontokat. A mostani sulipszichológus is egy-másfél hónapokra előre adja, nagyon be van táblázva. Na most ezzel így mire megyek? Ha van az embernek valami égető gondja, beszélni akar valakivel, akkor cseszheti, ha két hónapot kell várnia, ahhoz, hogy 45 (!) percet beszélhessenek. Ez így nem működik. Ezek napi szinten előjövő dolgok, naponta kellene beszélnem valakivel és nem 45 percben. Annyi idő egyébként max. egy témára elég, pláne, ha a pszichológus nem látja, hogy én másról akarok beszélni.

Engem az zavar baromira, hogy mindenki szarik rám. Senkit nem érdekel a lelki életem, senki nem szán rá időt és energiát, hogy megismerjen. Az embereket csak azok érdeklik, akik elég egyszerűek ahhoz, hogy a felszínes ismeretség elég legyen a megértésükhöz. Én nem ilyen vagyok. Érzem magamban, hogy milyen érett a gondolkodásom, hogy mennyi potenciál van bennem. Mindig is éreztem, hogy belőlem lesz valaki. Tudom, hogy erre most azt fogjátok írni, hogy "milyen szerény vagy" "vegyél már vissza az arcodból" "minden kamasz azt hiszi, híres ember lesz", stb. Én csak annyit tudok mondani, hogy én, akárki akármit mond és hisz, tudom, hogy ez nem a szokásos kamaszkori nárcizmus, amikor mindenki művészléleknek képzeli magát és mindenki azt hiszi, hogy ő a legkülönlegesebb a világon. Én már kisgyerekként is ilyen voltam, már akkor is tanárok és felnőttek ismertek el.

De ezzel együtt van egy csomó furcsaságom, komplexusom, ami viszont baromira nem jó. És ezért írtam, hogy ehhez engem meg kell ismerni. Világéletemben befelé forduló és titkolózó voltam, még azok se tudnak vagy akarnak kiigazodni rajtam, akik közel állnak hozzám. Ez zavar. Hogy senkit nem érdeklek.