Más is járt már így, hogy nyertétek vissza a régi énetek?

korábban: ha unokatestvérem, vagy valami családtagom felkért hogy tudnék - e segíteni ebben vagy abban, mentem és szó nélkül segítettem. Nem éreztem azt hogy kihasználnának, ha mondta szaladjunk már el kocsival ide vagy oda mert ez és ez van, elvittem. De mikor én kértem dolgokat, magasról le voltam ejtve, most nincs időm, nagy nehezen vagy pl: ha kocsival elvitt valahova kifizettette velem az üzemanyagot, megjegyzem mintegy 10-12 km es távról volt szó. És úgy érzem besokaltam, feljött bennem a "ha te is így én is így" teszek rád magasról. Csakhogy annyira ilyen lettem mára, hogy mindenkitől elzárkóztam, attól is aki am nem épp így viszonyult hozzám. Már nem keresek senkit, ugy vagyok mint más, aki keres az megtalál. Igen ám de valahol tudom hogy ez nem jó, és nem is én vagyok. Plusz teher ez a sérelmek miatt feljött büszkeség, de nagyon bennem van. Belefáradtam hogy mindíg én mentem tartani a kapcsolatot, mindíg segítettem ha megkértek, visszafele pedig semmi...nem egy alkalomról van szó..hanem hosszú időről (persze vannak kivételt erősítő személyek). Ha tőlem kérnek valamit én is kimondom immár: NEM, nincs rá időm stb.... Hm..:(

ahogy növök úgy jövök rá milyenek is az emberek..sőt a testvérek is..rájövök hogy kihasználják azt akin megérzik "a jó szándékot".A sok pofon pedig arra ösztökélt zárjam magamba ezt az énem.

Nehéz mert egyedül találja magát az ember..és az sem jó.