Teljesen egyedül vagyok. Úgy érzem magam, mint egy kísértet, pedig elvileg ezek kellenének, hogy legyenek a legszebb éveim. Mit tegyek?

Hiába van családom, nem tudok velük mit kezdeni. A szüleim állandóan úton vannak, megállás nélkül dolgoznak, de még ha itthon vannak, sem értik meg, hogy mit akarok nekik mondani. Ők nem értik, mi a bajom, mert az idő máshogy telik az egyedül tengő ember és a sikeres, utazó, eseményekben mindig részt vevő ember számára. Nem képesek felfogni ennek a súlyát, nem beszélek velük egy nyelvet. Ilyenkor, nyáron főleg ritkán vannak itthon. Apám azért nem ért meg, mert ő teljesen más lelki beállítottságú, neki olyan gyerekkora volt, hogy szegények voltak, de volt a faluban egy csomó barátja meg a szüleivel, rokonokkal mindig dolgozniuk kellett. Anyukám túl sokat aggódik értem, de ennek ellenére nem teljesen érzi át a helyzetemet. A nővérem alig van itthon, és érdemben éves szinten körülbelül percekben mérhető az az idő, amit beszélünk, vagy egymással töltünk. Ha valami miatt ketten maradunk, akkor ő rendszerint az egyik számítógépen foglalkozik a barátnőivel meg úgy általában az életével, én meg a másikon nézem rendszerint ezt az oldalt. Reggel-este jó reggelt!-jó éjszakát!-ban merül ki a kapcsolattartásunk. Ha néha egyedül vagyunk, akkor is olyan, mintha egy idegennel lennék, valahogy csak a külsőmet nézi, hogy mikor mostam hajat, már nem pattanásos az arcom, meg ilyenek. Semmit nem tudunk egymás életéről, teljesen külön utakon nőttünk fel.

Barátom van néhány, de túl közeli kapcsolatot képtelen vagyok kialakítani. Magamhoz legközelebb állónak édesanyámat érzem (tudom, rettentő gáz) de persze ő egy másik korban élt, nem ugyanaz, mintha megbízható korombeliekkel lennék együttvéve. De a korombelieket idegennek érzem, nem "értem a nyelvüket", nem tudok velük azonosulni. Más vagyok, a szüleim munkájából adódóan mindig felnőttek vettek körül, az ő társaságukban nevelkedtem, sokat voltam egyedül, sokat olvastam, nem szocializálódtam velem egykorúak közé. Más dolgok érdekelnek, mint őket, más világban élek, és ezt ők is látják rajtam. Mondanom sem kell, így nyáron nem dőzsölök a bulimeghívásokban, táborokban, általában bármiben, ami közös program lenne velem egykorú fiatalokkal.

Rettenetesen magányosnak érzem magam. Ez már évek óta így megy, teljesen el vagyok szigetelődve. A szüleim sem értik, mi bajom, de nem is érthetik, hiszen az ő szempontjukból minden rendben is van. A gyerek kap enni, megkap mindent, amire szüksége van, egészséges, és kész. Mint mondtam, van pár barátom, de elég felületes barátságok ezek. Azt hiszem, sok dologban túlnőttem mentálisan a koromon, míg sok dologban ugyanannyira lemaradtam. A barátaimmal néha beszélgetünk, meg ilyenek, néha vannak programok, de nem az az igazi, valódi barátság. Nem is nagyon keressük egymást szünidőben. Inkább én hívogatom az embereket, ha nagyon nem bírom a magányt, de fordítva nagyon ritka. Ez nem csak egy embernél van, ez egy elég általános dolog. A suliban egy olyan baráti köröm van, hogy elvagyunk, de mindenkinek van egy régebbi baráti köre, akivel valódi barátságban van, és ilyenkor mindenki ezekkel az emberekkel van. Nekem nincs ilyen. Látom olyan volt osztálytársaimon, akik tényleg igazi barátok, hogy napi szinten találkoznak, hülyülnek, mindent együtt csinálnak. Ha valamelyikük gondol egyet, lehívja a másikat billiárdozni, amibe több ember is bevonódik, de ebből én valahogy mindig kimaradok. Mindenki úgy ismer engem, mint aki másokkal tölti az idejét, de ha minden ismerősöm összekerülne, akik alapból nem ismerik egymást, rájönnének, hogy senkivel nem töltöm az időmet. Az ő szempontukból megint csak nincs probléma. Szerintem akkor kapnának észbe, hogy hoppá, ezzel a gyerekkel egy ideje nem volt rendben valami, ha a híradóban látnák, hogy öngyilkos lettem, vagy elmegyógyintézetbe kerülnék. Amúgy érzem, hogy agyilag lefele épülök. Egész nap teljesen fáradt vagyok, pedig nem mozgok, de nincs is kedvem és erőm egyedül kondizni, nagyon aluszékony vagyok, egyre többet alszom, de nem vagyok kipihent, és ébredés után még sokáig mintha félálomban lennék és szédülök. Nagyon intenzív álmaim vannak, néha visszagondolva már keverek egyes dolgokat a valósággal. Könnyen el is kapnak betegségek, pedig régen tényleg vasszervezetem volt. Pont arról voltam híres, hogy szinte soha nem betegedek meg, most meg a legkisebb dolog is elkap és ágyba dönt. Ebben a tanévben (2010/11) szerintem többször voltam beteg, mint régebben három másik tanévben együttvéve. És egyre szarabb a rövidtávú memóriám. Csak hosszas gondolkodás után jut eszembe, hogy mi történt pl. tegnap, vagy egy hete ilyenkor. Szórakozott vagyok, elhagyok dolgokat, leteszek valamit valahova és egész nap keresem. A szobám egyre rendetlenebb. És döntésképtelen vagyok. Órákig vagyok képes rágódni a legkönnyebb döntéseken is, közben izzadok, minden bajom van, és sokszor meggondolom magam, úgyhogy már az anyám is hülyének néz. Régóta tartó dolog ez is.

Tudom, hogy ha meghalnék, akkor sok embernek hiányoznék. Engem mindenki úgy ismer, mint a szeretett és sikeres szülők kis csodagyerekét, akinek csodálatos esze van, és sokra fogja vinni. De úg érzem, ez egyre távolabb kerül. Ironikus, hogy engem az emberek inább egy kitartó, energikus valakinek ismernek. Ez azért van, mert nem szeretem kimutatni, ha baj van. De nagy baj van. Teljesen be vagyok "gyöpösödve". És vannak bizonyos félelmeim. Pl. ha az van, hogy egy barátommal idegen emberek közé kell menni, vagy valamilyen szórakozóhelyre, akkor nagyon erős, megmagyarázhatatlan félelem fog el. Néha még remegek is.

Köszönöm mindenkinek, aki szán rá egy kis időt, és elolvassa ezt a kis szösszenetet. Tisztában vagyok vele, hogy sok, amit írtam, éppen ezért nem várom mindenkitől, hogy válaszoljon rá. Tudom, hogy lesznek olyanok, akik nem olvassák végig, ezeket kérem, hogy az ilyen "jézusom, te regényírónak készülsz, vagy mi, szerinted lesz ember aki ezt végigolvassa?xd"-típusú válaszaikat inkább ne írják le, és ne válaszoljanak. Köszönöm előre is!

19/f