Hogy dolgozzam fel, hogy kimaradtam az életből? Mit csináljak ha egy kupac szerencsétlenség vagyok?

Érdekes lenne megtudni, mi történt az elmúlt majd 2 évben... Én most tartok itt, de már 30 vagyok. Az első ilyen gondolatok érettségi környékén találtak meg, akkor még nagyjából ok nélkül. Aztán öt évenként rendszeresen, de egyre jobban alápolcolva érvekkel: a jóslat végül beteljesítette magát, csak hinni kellett benne.

Valahogy mindig elodázódott a dolog megoldása: elmentem tanulni még egy évet, elvittek katonának, dolgozgattam is valamit a szakmámban - nem túl nagy sikerrel - aztán 23 évesen egyetemre kerültem halogatni az indulást, pedig 21 évesen már végképp feladtam a reményt, hogy képes lennék bármi újat megérteni. Érdemes volt belevágni, befejezni még jobb lett volna.

Durva, de a csajokkal is így ugyanígy voltam, vagy 25 éves korig. De innen szerencsére mindig akadt nagy nehezen valaki, akinek úgy kellettem, ahogy voltam. És felrúgva a szabályokat, ő vitt el engem, egyszer se fordítva. kellettem neki(k), de nagyon ...egy darabig. Mert azért kiderült, hogy rajta kívül nagyjából senki és semmi nem köt a világhoz. Ha nem érdekel, nem lelkesít semmi, ha nem hiszek a jövőben, akkor hol a közös jövőnk? Miről beszélünk? Mit csinálunk? Megannyi rohadt kétely, állandóan, elgáncsolhatatlanul visszatalálnak rám. Szigorlatoztam pszihóból, olvastam egy csomó okos könyvet, de most úgy érzem, tényleg vége van. Teljesen kiépültem a társadalomból. Gyakorlatilag szakképzetlen vagyok, nincs türelmem semmihez, aki eddig szóba állt velem, az már mindent tud rólam és nincs is mit mondanom, mégha nagyon szeretnék is. Nem születnek a gondolatok, a szavak, a témák.

Az egész elmúlt 3 évtized valami hipnotikus álomban telt, az egészből lehet vagy 3 hónapnyi anyag, amit meg mernék mutatni másoknak, de a többi az gyalázatos nagy nulla amit el kéne felejteni, mert egyszerűen iszonyodom magamtól, amikor a korábbi énemre gondolok. Arra, amit én "adtam" másoknak. Nem tudom, hogy sikerült ennyi éven át álltatni magam, hogy ér valamit, ami épp vagyok, amit épp csinálok. Mindig féltem, hogy közepesre sikerül, amibe belefogok, ennek megfelelően még az se lett semmi. Nem vártam meg, hogy elromolhasson. Az eredmény: 0.

Minden felesleges volt.

Nem volt kényelmes adnom, küzdenem, ezért nem adtam, nem küzdöttem, végül persze nem is kapok semmit. Ha van igazság, akkor ennek így kell lennie.

El kéne menni, rohanni amíg össze nem esek valahol, soha tükörbe nem nézni, valami primitív favágó melóban szeszkazánként öntudatlanul árokban landolni egy havas délután, örökre.

Bátorság.