Hogy kerüljek ki ebből a helyzetből? Ti is voltatok hasonlóban? 20 éves lány

már 2 hete nincs kedvem emberek közé menni, egész nap csak filmeket nézek és kajálok, az ágyból is alig mozdulok ki...

korábban a pszichológusom depresszió-gyanúval elküldött pszichiáterhez, de ő azt mondta, még nem vészes...

de most annyira nincs erőm jópofáskodni, a kocsmázást és a pasizást is unom, be kéne mennem az óráimra a suliba, de inkább beteget jelentek, néha csak úgy sírok vagy türelmetlen és bunkó vagyok...

csak arra lennék kíváncsi, hogy ez sima tavaszi fáradtság, és mással is előfordul, vagy ideje meglátogatnom a pszichológust?...

a háttérsztori hosszú, volt sok pasim, egyszerre 8, de mind tudta, hogy vannak rajta kívül is.

aztán egyel megszerettük egymást, jártunk. még soha senkire nem számíthattam úgy, mint rá, minden téren segített. de a depressziója miatt néha eltűnt. októberben megoperáltak, utána minden megváltozott. 2 hónapig nem mehettem sehova, aztán még találkozgattunk, együtt karácsonyoztunk, aztán eltűnt, senki nem tud róla semmit.

azóta visszamentem a többi pasihoz mert nagyon szeretethiányom van, tudom, ez nem az igazi de nagyon belefáradtam a várakozásba...(ő azt mondja, csak sok a dolga... 4 hónapja?...)

előtte volt egy vőlegényem, 1 évig laktunk együtt, aztán egyre többet ivott és vert. (így lett a 8 pasi, mert amikor nem volt pénzem tovább albérletre - ahol a főbérlőm megpróbált megerőszakolni és ráélvezett a ruháimra, amikor nem voltam otthon-, hozzájuk mindig mehettem.) haza sem mehettem, mert ott meg az anyám vert, aki bevallottan gyerekkorom óta utál, mert nem olyan vagyok, mint ő...de anyámnak pszichiátrián lenne a helye, ezt pszichológus mondta...annyira utálom, hogy sokszor azt álmodom, hogy leszúrom. (ez normális?) előtte meg 2 évig pánikbeteg voltam, de abból magamtól kigyógyultam.

lehet, hogy csak besokalltam kicsit?

mindenki úgy kezel, mintha egy élettelen tárgy lennék...

már nincs erőm egyik szerepemet sem eljátszani. se a diákot a tanárom előtt, se a "k*rvát" a pasik előtt, se a "jófej laza csajt" a haverok előtt. úgy érzem, nincs minek örülni, pedig, tudom, hogy lehetnék rosszabb helyzetben is...senki nem szeret önmagamért. nincs erőm irányítani az életem. félek, olyan célt tűztem ki magam elé, amit sosem érhetek el. szeretnék nagy, összetartó, képmutatástól mentes családot, és szeretnék a választott pályámon is sikeres lenni.

de félek, én magam nem illek a jövőképembe, mi van, ha senki nem akarja, hogy egy ilyen ember legyen élete párja, senki nem hiszi el rólam, hogy jó családanya és kibírható feleség lennék? eddig biztos voltam benne, hogy nekem ez nem jelent majd gondot, a jég hátán is megélek, de most félek...ahányszor komoly kapcsolatba kerülök, mintha átprogramoznának, tudat alatt elkezdek úgy viselkedni, mint az anyám!!!! ezt hogy kerülhetem el??? hogy adhatom önmagam? annyira félek, de nem is tudom, mitől...