Mit tegyek? Olyan érzékeny vagyok, mint egy lány! És olyan, mintha tudathasadásom lenne, folyamatosan színészkedek.

Az a problámám, hogy túl érzékeny vagyok. Nagyon "anyukás" gyerek voltam mindig is. Most olyan vagyok, hogy nem bírom egyszerűen az iskola "poénkodós" légkörét, utálom, hogy mindenki mindig mindent elviccel, az életet én nagyon komolyan veszem és belül olyan, mintha egy kisgyerek lennék, aki állandóan válaszokat akar. Régen kiutált az osztályom, most meg az új osztályomban is úgy érzem, egyre kevésbé szeretnek, minden apró "beszóláson" fél napokat gondolkozom, és még fél év múlva is emlékeszem rájuk, mindent magamra veszek, csomószor azt érzem, hogy hülyére vesznek. És az ilyen apró sértéseken nagyon elszomorodom és nem tudok mit csinálni... olyan rossz ez, annyira nem bírom ide leírni ezt az egészet, hogy mi van bennem. A lényeg, hogy tök más vagyok, mint a korombeliek, túl fejlett vagyok lelkileg, a tanárok is csodabogárnak tartanak, belül egy öregembernek érzem magam, és ami a legeslegrosszabb, hogy nagyon érzékeny vagyok, de az évek során fölkerült rám egy álarc, amit KÉPTELEN VAGYOK levetni! Fizikailag tényleg nem vagyok képes rá. Biztos észrevettétek már, hogy más hangnemben beszéltek ugye édesanyátokkal, mint mondjuk egy haverotokkal. Én meg azt veszem észre magamon, hogy egyénenként, emberenként más-más arcot veszek fel, és a hangszínem, a gesztusaim ehhez képest változnak is, és látom magamat, ahogy kialakul a másikban rólam egy kép, de ezt nem bírom megváltoztatni. Pl. van egy kicsit gyerekes srác az osztályban, akivel jóban vagyok, vele szemben mindig kicsit fölényesen viselkedek. Van egy csaj, aki tetszik, vele szemben mindig valamiért úgy viselkedek, mint egy éretlen hülye, aki mindig vicces próbál lenni (tehát hallom, milyen hülyén hangzanak azok, amik elhagyják a számat), de kicsit közben úgy is, mint egy szigorú tanárbácsi. Van egy érdekes művészlelkületű srác az osztályban (nem olyan, akire manapság ráhúzzák ezt az elcsépelt szót, hogy művészlélek, hanem valóban verseket ír, szobrászkodik, fest, ilyenek), vele mindig úgy viselkedek, mint egy idegesítő kistesó. Tanárokkal szemben is megvannak az arcaim, gyakorlatilag mindenkivel szemben más.

ÉS NAGYON UTÁLOM EZT MAGAMBAN. De nem bírom leetkpzni, képtelen vagyok rá!!! Komolyan mondom, megpróbáltam, de egyszerűen nem bírom azt az önmagamat adni, aki itthon vagyok, egyedül. Mindig megváltozom, akárkinek a társaságába kerülök. Ha meg sok ember elé kerülök, akkor teljesen összezavarodok.

És az a durva, hogy mindezt kívülről látom, és magam is lesajnálom magamat és érzem, hogy milyen égő, amit csinálok, de olyan, mintha nem én irányítanám magamat, nem tudom ezt a folyamatot befolyásolni.

Pl. a szüleim nem értik, mi bajom van, mert teljesen normális gyereknek ismernek, és az is vagyok... itthon. De nem ismerik azt a kis hülyét, akivé mások előtt válok.

Ha pl. itt vannak barátaim úgy, hogy a szüleim is látnak velük, az megint csak egy érdekes helyzet, és látom, hogy nem is ismernek rám.

Mi ez, miért van, és miért nem bírom levetkőzni ezt a képmutatást? Meg akarok változni, de nem megy. Emiatt nincs sikerem a közösségekben, a lányoknál, mindenhol leégetem magam, szóval gondolhatjátok, mennyire élvezem. De teljesen úgy érzem, mintha én csak kívülről élném meg ezt az egészet, és ösztönből, irányíthatatlanul jönnének ezek a viselkedésminták, valahogy úgy, mint az óvodában: Hülye vagy! -Vagy te-vágjuk rá rögtön, anélkül, hogy elgondolkoznánk, miért hülyéztek le minket, de ösztönszerűen azonnal kicsúszik a szánkon az ezerszer ismételt reakció. Na, nekem kb. ez történik egész nap és nagyon hülye helyzetekbe keveredek emiatt.