Indulatkezelési probléma?

Igazából gratulálok mindenkinek, üdv a hülyék táborában!

Szerintem megfelelő orvosi segítség nélkül, egyedül csak ideig óráig lehet ezt kordában tartani. Nálam nagyon kevésszer volt ilyen dühroham az előzmények óta, és az sincs megint egy ideje, ha van, meg nem adom át magam neki.

Sokat szokott az segíteni, hogy arra gondolok, hogy nem a tulajdonom a másik fél, csak egy másik ember, mint én, ne akarjak mindent személyes sérelemként megélni, ha engem ki lehet bírni, én is tudjam egy bizonyos határnál azt mondani, hogy most törlöm, és nem folytatom tovább ezt a gondolatsort. Ha a magamra erőltetett nyugalom miatt érzett büszkeség nem hat meg, akkor is legalább csak nem vagyok épp kedves, de nem egy pszichopata. Amúgy meg általában meghat, és varázslatos módon egy csapásra minden meg is javul, ami miatt ideges voltam. A gyerekemmel, ha már éppen kezdeném elveszteni a fejem, csak arra gondolok, hogy neki is meg kell adni minden jogot, hogy kifejezhesse egyéni véleményét, dühét, akaratát, legfeljebb nagyon szépen el kell mondani neki, hogy ahogy ő azt megéli nem a legjobb módja, de egy csapásra egy kis gyerek nem tudja, hogy hogy kell viselkedni. Azt csak tőlünk tanulhatják el, hogy mi hogyan fejezzük ki magunkat, egy gyereket nem szabad meggátolni abban, hogy dühös legyen valamiért, vagy ne akarjon megcsinálni valamit, szíve joga, ő tudja, mit ÉREZ, csak azt kell újra és újra finoman megtanítani, hogy hogyan kezelje ezeket a dolgokat. Először is a legdurvább helyzetben, ha hisztizik is, egy hirtelen váltással mindent el lehet rendezni: Szeretlek téged, gyere ölelj meg! Mindketten megnyugszunk, aztán valahogy fifikásan, nehogy lecseszésnek tűnjön neki elejtem, hogy hű, de vidáman, nyugodtan is lehet egy ilyen helyzetben reagálni, de nem mondom, hogy márpedig viselkedjen úgy, csak megmutatok, elmondok neki másik alternatívát, majd ő rájön idővel, ha kipróbálta őket, melyiket lehet hasznosítani. A lényeg, hogy folyamatosan, fokozottan sulykoljam magamnak, hogy a gyerek nem a tulajdonom, a férjem nem a tulajdonom, ha veszekedünk is, teljes joga van bármit is nem úgy gondolnia, mint nekem. Együtt tanulunk. Hihetetlen érzés, amikor rájössz, hogy meg lehet csinálni, nem csak elfojtasz egy érzést, hanem megoldasz, és kezelsz egy helyzetet, amire eddig nem voltál képes. Ha van is kudarc, az eddig ritka, és kevésbé heves, azaz nem, csak soha nem bontakozik ki annyira. Már érzem, hogy olyankor egyszerűen elhagyom magam. Átadom magam az érzésnek, élvezem, hogy végre szabadon szállhat. A botlás pillanatában ezt fel lehet ismerni, és azonnal belekapaszkodok, nem vagyok ilyen gyenge, már tudom, csak legfeljebb olyan önző, hogy hagyom eldurranni az agyam. Bármikor meg lehet csinálni. BÁRMIKOR. Mindenki érzi, amikor felhergelődik, akkor tudod, hogy válaszúthoz érkeztél, és tudatosan lépsz rá az egyikre. Rajtam múlik, melyik utat választom, és ez segít benne, hogy jót válasszak. Egyszerűen ki kell mosni minden rosszat, és kicsikét kisebbnek látni magam, vicces, de olyasmit képzelek, hogy megtisztulok, és egy kis időre essek át a ló másik oldalára, és legyek szinte maga Jézus Krisztus. Be szokott válni.

Ha elhiszem, hogy tudom, talán tudom is, hogy mi miért és hogy történik, zajlik bennem, akkor teljesen tudok vele bánni. Akkor viszont gond van, ha elhanyagolom a frissítést, csak telnek a napok, és nem foglalkozok intenzíven az érzésekkel, egy kis kiabálás belefér, no meg hát ez jogos is volt( na hagyjuk), és hajlamos az ember visszaszokni. Jó esetben csak megingás, nálam az volt, egy ideje megint rendben van minden. De nem tudom, hogy milyen lesz így az élet. Csak kellene valami, amitől ezt állandóan ébren lehet tartani

Bocsánat, ha esetleg még hülyébbnek tűnök, mint eddig, és nem érthető, amit át akartam adni, csak nehéz az érzéseket szavakba önteni, és persze mindenkinek a saját módszerét kell alkalmaznia. Csak a gondolatsort kell lestoppolni, ahogyan azt a pszichológus nagyon jól mondta nekem anno.

Kitartást mindenkinek!