Indulatkezelési probléma?
Gyerekkorom óta megvan, részben csillapodott, de egészen ijesztő tud lenni, amikor "átváltozom".
Két és fél éve anyuka vagyok, azóta a kicsire korlátozódik, többnyire, és miután elmúlik, nem értem, hogy lehettem olyan. Ez a fogaim közt szűrt szitkoktól ordításon, káromkodáson át egész el tud fajulni a fizikai tettlegességig, (még nem volt olyan, hogy a gyereknek fizikai baja lett volna, bár egyszer a tenyerem nyoma ottmaradt), és soha nem ok nélkül történik, bár tudom erre nincs indok, csak úgy értem, nem a levegőből, hanem valamin nagyon felidegesítem magam!!!!!!Úgy érzem, nagy erőfeszítés, hogy egyáltalán eddig "csak" ennyi történt.Micsoda lelki sebeket okozhatok...Utána meg mardosó bűntudat, és csak sírok és ölelem, és nem értem---én voltam egyáltalán---de igen, mindenre emlékszem. Már jövő hétre be vagyok jelentkezve pszihológushoz.
Nem vagyok kíváncsi azokra, akik csak jól el akarnak küldeni anyámba, nekik üzenném, hogy ember annyit még nem kűzdött magával, mint én és a bűntudatnál, lelkiismeretnél rosszabbat úgysem mondhatnak!
Imádom a gyerekeimet, és le akarom ezt kűzdeni.
A kérdésem annyi lenne, van-e olyan, aki hasonló cipőben jár, ő volt-e orvosnál, az mit mondott, mire kell számítani, mi lehet ennek az oka, addig is, míg eljutok dokihoz, mit csináljak?
27N
válasza:Olvastam a kérdésed, mikor feltetted, vártam én is a válaszokat, nem értem, miért nem írt ide senkit :S Nekem is ilyen problémám van, azaz indulatkezelési, csak nekem nincs gyerekem, de én meg a szüleimre/barátaimra szoktam nagyon csúnyákat mondani néha, és tudom, mennyire borzalmas a bűntudat utána, megértelek :S Meg az asztalt / ajtót csapkodni. Tettlegességig viszont még csak magammal szemben fordultam, hát az se egy kellemes, de még mindig jobb, mint mást bántani! (Mármint ne érts félre, nem buzdítani akarlak erre, nagyon rossz szokás, csak leírtam, hogy nekem jobb volt. Én sem csinálok már ilyet.) De egyszer csak egy nagyon kicsin múlott, hogy neki ne menjek a saját anyámnak! :S
Viszont azt hiszem, hogy ha egyszer gyerekem lesz, és még mindig ilyen leszek, velem is az fog történni, ami veled(veletek). Mert anyukámat igazából csak azért nem tudnám megütni, mert az a tudat van bennem, hogy egy anya felette áll a gyerekének, tehát egy gyerek nem ütheti meg az anyját. Viszont annak ellenére, hogy engem SOHA nem ütöttek meg, és nagyon szerető családban nőttem fel, valahogy mégis úgy érzem, hogy egy szülőnek JOGA VAN megütni a gyerekét :S Persze abszolút nem tartom jó nevelési módszernek, mert semmit nem lehet elérni vele, de például mikor ilyen hisztis gyereket látok, mindig az fut át az agyamon, hogy ha én lennék az anyja, biztos nem bírnám ki, hogy ne üssem meg :S És ez igencsak veszélyes, mert olyankor nagy erővel ütök, és egy kicsi gyerek attól akár súlyos sérüléseket is szenvedhetne :S
Szóval várom én is a válaszokat, hátha ír majd ide valaki...
Lehet, hogy pszichológiai szempontból ez is ugyanolyan sz*r módszer a feszültséglevezetésre, de a gyereknek mindenképp jobb lesz, szóval csak ajánlani tudom, hogy amíg dokihoz nem mész, és érzed, hogy kezd eldurranni az agyad, menj be egy szobába, ahol egyedül vagy, és kezdd el ütni-rúgni a falat, vagy bármit, ami jól esik, de csak ne MÁST BÁNTS!
20/L
válasza:Mégis elmentünk ma a pszihológushoz, a férjemmel együtt, de nem sokkal lettem okosabb. Annyit tudtam meg, amit sejthettem eddig is, hogy ez egy fajta szorongásos betegség, és ez a dühöngés egyszerűen a feszültség egy fajta levezetése, ami azt jelenti, hogy a 15 lehetőség közül ezt az egyet választottam, mert a nagy szorongás miatt ez legalább részben bevált.
Amit hozzáfűznék, hogy nem lehet a mögé bújni, hogy az nem is te vagy. Igenis, te vagy, különben nem lenne olyan, hogy valakivel szemben, bizonyos helyzetben megálljt tudsz parancsolni ennek.
Azt mondta, ez pszihiáter, netán csoportos foglalkozás hasonlóakkal, úgyhogy még ma elkezdek keresni, hova is tartozom területileg.
Annyit mondott, hogy amikor érzem, hogy jönni fog, mint amikor rohanni kell valahova kocsival(kár a jó példáért, hogy még életemben nem vezettem, dehát ő ezzel jött), szóval akármi is van, ha piros a lámpa és megy ezer kocsi keresztbe és előtted is állnak, kénytelen vagy megállni, vagy ha nem is jön semmi, de van egy stoptábla is meg kell álni, így, amikor érzem, hogy jön, AZONNAL rajzoljak le egy stoptáblát...pf, majd elválik, hogy beválik-é.
Azontúl valami nyugtatót szedjek addig is általánosan, minden nap, de valami gyógynövényt, nyugtató teát, macskagyökér tartalmú dolgokat, nézzek utána magam...ezt még el is hiszem, hogy használ.
Meg még leírom ide, ha eszembe jut valami jó, amit mondott.
Örülök, hogy nem vagyok egyedül, és ajánlom nektek is, hogy próbáljatok kezdeni ezzel valamit, mielőtt valami nagy baj történik! Nekem is volt valamikor tini koromban, hogy magam ellen fordultam, de nem nagyon. A hajamat cibáltam meg egy kicsit, meg megszorongattam a képem, meg olyan volt, hogy a maximális erőkifejtéssel megfeszítettem magam, nem tudom, hogy mondjam, erőlködtem, mint a vécén...Vicces, de ezt azért nem folytattam, mert ettől még hülyébbnek éreztem magam, és mások ellen fordulni "normális" emberek is szoktak....nem is vicces, szánalmas.
Köszi a tanácsot, ha ilyen lesz legközelebb, megpróbálom a másik szobás módszert, bár albérletben lakom.....
Amúgy hihetetlen, hogy sokszor a fontos kérdésekre nem válaszolnak, bár nekem már az is könnyebbség, hogy ha segítséget nem is feltétlen, de legalább sorstársakat kaptam, és legalább beszélünk róla, hátha ezzel közületek is valaki úgy dönt, kezd ezzel a problémával valamit, s akkor már volt értelme az egésznek.
Az a legrosszabb, hogy nekem csak anyukám volt, plusz nagyszülők, és engem sem bántottak SOHA, viszont annak ellenére, hogy imádom anyámat, de a veszekedéseink olyanok így visszaemlékezve, mintha örökösen cukkolt volna, és bár mindent megengedett igazából, de az észérvek soha nem hatottak neki, mert mindig felül kellett kerekednie fölöttem, és néha érzelmileg zsarolt-nem ez nem jó kifejezés, ah, ez beszélgetve könnyebb lenne elmondani. Talán kevesebb érzelmi töltettel és a kellő időben elcsattant két nagy pofonnal most nem itt tartanék.
A szorongás teljesen igaz, nagyon is, de ez egy másik történet.
Teljesen igaz, minden, amit az első három válaszoló írt, minden nálam is dettó ugyan ez, főleg az, hogy anyámat azért nem ütöm meg, mert egy szülő felette áll a gyerekének, és én is ezért bántom a nagyot(a kicsit nem), és amíg nem volt gyerekem, tudtam, hogy ilyen leszek, de nem gondoltam volna mégsem, hogy igen, vagy hogy ennyire, de itt nem a pofon a gáz, hanem az arc, a hang, az érzelem közvetítése, hogy "most megöllek"...
És amúgy ti is egy intelligens embernek tartjátok magatokat?Hogy jön ez össze?
Írjatok még, bár tudom, ez így fura, de légyszi, olyan jó beszélgetni erről, még ha semmit nem is ér!
válasza:Szia! (első vagyok) Köszi, hogy leírtad ide nekünk, hogy mit mondott a pszichodoki :) Érdekes ez a stop-táblás dolog...Elég sok helyzetben nem igazán kivitelezhető (pl utcán), de végül is nem hangzik rosszul. Lehet, hogy megnyugtatólag hat az emberre, ha elkezd valamivel így foglalkatoskodni, rajzolni.
Nekem is tini koromban volt az, hogy magam ellen fordultam, olyan 16-18 éves koromban. Én se durván, de azért pl mikor körömvágó ollóval csináltam, akkor...Ma is látszanak a nyomai :( Azért nagyon rossz az ilyesmi, örökre emlékeztetni fog rá. Én is hülyének éreztem magam tőle nagyon, de amikor az egyik ismerősömről kiderült, hogy pengével vagdossa a karját (nem volt emós, vagy ilyesmi), akkor valahogy már nem is éreztem magam olyan idiótának, pedig lehet, hogy jobb lett volna, és akkor én is abbahagytam volna korábban.
Az én szüleim is elváltak, amikor 6 éves voltam, de jó tartjuk a kapcsolatot apukámmal. Viszont amit anyukádról írtál, elég elgondolkodtató, mert az velem is PONT így bánt anyukám. Szinte biztos, hogy összefüggés van a nevelési stílusuk és aközött, hogy ilyenek lettünk. Bár nekem ő meg is mondta a szemembe, hogy ő direkt csinálja ezt, egy pofon helyett, mert az érzelmi fájdalom sokkal rosszabb a fizikainál.
Azt hiszem, én azért érzem úgy, hogy egy szülőnek joga van a gyerekét megütni, mert engem is úgy neveltek fel, hogy anyának joga volt velem Bármit megtenni, legalábbis én úgy éreztem, hogy teljes mértékben uralkodhat fölöttem, hogyha ahhoz van kedve. És semmilyen észérv nem hatott rá, mikor mondtam neki az érveimet, csak azt hajtogatta folyamatosan, hogy „nem érdekel, nem érdekel”, de ilyen fölényeskedően, direkt, hogy ideges legyek tőle, utána meg mindig azt mondta, hogy azért vagyok ideges, mert tudom, hogy nincs igazam, meg semmilyen formában nem hagyta, hogy levezessem a feszültségemet, azaz ha kicsit felemeltem a hangom, akkor az már úgy lett beállítva, hogy „úristen, mit tettél...”, vagy ha kicsit erősebben becsaptam az ajtót, akkor ugyanez... Na én ekkor szoktam rá, hogy végighallgattam, amit mond, síri csendben végighallgattam, aztán bementem a szobámba, elővettem a kisollót és azzal... Még a falat se üthettem, mert annak is hangja lett volna és akkor bejött volna „mit idegbetegeskedsz már megint?” :S:S Olyan megszégyenítve, mintha valami hisztis kis ötéves lennék...
Meg teljesen tudom, milyen ez a „most megöllek”-érzés :S Borzalmas... Átélni is, meg mikor elmúlik, visszagondolni rá, hogy ezt érezted... Félelmetes...
Hát igen, én intelligens embernek tartom magam egyébként, csak nagyon hirtelen haragú, lobbanékony vagyok. Az is lehet, hogy amiatt van, hogy még fiatal vagyok, és nincs bennem elég bölcsesség meg tapasztalat ahhoz, hogy kezelni tudjam az idegességemet. Vagyis hiába vagyok 20 éves, én ezt még nem tanultam meg eddig, de bízom benne, hogy egyszer majd másmilyen leszek. Pedig egyébként én csendes, halkszavú, visszahúzódó, érzékeny ember vagyok, ezért is furcsa másoknak (meg néha még nekem is), hogyha eldurran az agyam, akkor NAGYON eldurran és ordítok, csapkodok, káromkodok... :S Bár nekem minden érzelmem ilyen, olyan hatalmas és nem tudok rajtuk uralkodni. Az öröm, a bánat, a düh, a féltékenység, a félelem, bennem minden olyan nagynak tűnik, hihetetlen erős érzelmeim vannak...
Egyébként biztosan ér valamit, hogyha beszélgetünk róla! :) Ebben biztos vagyok!
Szerintem ne ess abba a hibába, mint én, ez nem fog elmúlni, ha meg szakszerűtlenül próbálod lereagálni, azzal lehet, hogy visszafojtod, az meg nem jó. Egész nap a neten lógtam és erről olvastam. Próbáltam ingyenes pszihiátriai kezelést találni, de SEMMI!
Végül valami családon belüli erőszak vonalon adták azt a tanácsot, hogy háziorvoshoz menjek, és áll. majd az ad beutalót valamilyen terápiára.
Ha valamit hozzáfűznél, vagy kérdeznél, minden nap meg fogom nézni, ezt a kérdésemet megtartom!
válasza:Igazad van, ez csak úgy nem fog elmúlni.
Nagyon gyorsan kezdj valamit ezzel a problémáddal, mert óriási nyomot fog hagyni a gyermekedre.
Egyébként én úgy gondolom, hogy az embernek könnyebb egy ártatlan, védekezni nem képes élőlényen kiélni ezeket az indulatokat, pl állatokon vagy gyereken, de ez nem normális dolog.
gratulálok, hogy sikerült felismerni a problémát, hiszen erre sokaknak nem megy és így segíteni sem tudnak rajta.
Lehet, hogy egy könnyebb szorongásgától, amíg pl pszichoterápiás foglalkozásra jársz, mert az nagyban tudna segíteni.
Akkor senki sem mondja meg, hogy mi a "bajod", magad jössz rá. Az állam 4-5 alkalmat térítésmentesen nyújt, a nagyobb problémákra pedig fény fog derülni.
Nem várt gyerek volt, lehet, hogy legbelül azt gondolod, hogy a pici "hibás" valami olyanért, ami megváltozott az életedben, mármint ami már nem tudsz megtenni mellette?
Nem várt, de nem hiszem, hogy ebben gyökerezne a dolog, inkább abban, hogy amikor már nem hatnak rá az ész érvek, tehetetlenségemben leszek dühös, vagy olyan dolgot csinál, ami nekem idegesítő, pedig ő még nem tudhatja, hogy attól buta, pl, amikor csuklóig benn a keze a torkán és öklendezik tőle, és ömlik a nyál a könyökéig, és hiába mondom ezerszer, hogy nem csinálja, vagy a szobatisztaság volt még ilyen nehéz ügy, amikor egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyi rengeteg idő után még mindig nem érti...pedig tudom, hogy tényleg kicsi még, de olyankor az van, hogy márpedig az legyen, ahogy én akarom, zsarnokoskodom.
Remélem valami orvos fog tudni segíteni, mert nem csak az lenne a cél, hogy ezt mindig le tudjam kűzdeni, hanem, hogy legyen annyi "eszem", hogy ezek nem is olyan dolgok, amik miatt éreznem kéne ezt a feneketlen mélységet.
Köszönöm a hozzászólást.Amúgy valahol azt olvastam, hogy azt fel kell fogni, hogy ez nem velem történik, hanem ezt ÉN csinálom, és egyszerűen döntsem el újra és újra, hogy nem csinálom, és kész. Meg merem kockáztatni, hogy valamit javult a helyzet azóta, bár máskor is volt már, hogy eltelt mentesen pár nap. Remélem, nem okoztam visszafordíthatatlan károkat eddig is!!!
Hi! Az ilyen kérdéseket mindenki egy nagy, megelégelt konfliktus kitörés után írja... hasonlóképp vagyok vele én is. Meglepő, hogy az "ilyen" emberek tulajdonságai, kitörései, reakciói, mennyire hasonlítanak. Sajna odáig jutottam, hogy ezt egy betegségnek tartom. Egy hasonló kérdésre adott válaszomat beírom az érdekesség ekdvéért, hátha segít a tünetekkel magára találnia valakinek és a bajára. 25/F
Tehát a válasz amit említettem:
"Ugyan ebben a cipőben járok én is sajnos! Gyerekkorom óta ez van. Csak a kíváncsiság kedvéért megosztok pár tulajdonságot veled, nem tom mennyi fog egyezni.
-Családtag, v. más közeli személy bizonytalansága esetén konfliktushelyzetben azonnali agresszió.
-Tárgyakat kiszúrok a tekintetemmel a konfliktus kezdetén, majd mikor kezelhetetlenné válik a helyzet, "véletlenül" pont azt pusztítom el (villanykapcsoló, telefon, távirányító...)
-A rövid dühroham végeztével nagyfokú lelkiismeret furdalás az illetővel szemben, akivel a konfl. létrejött.
-Esetenként "büntetésből" önpusztítás, pl fejjel a falnak, stb.
-Egyke gyermek vagyok.
-Apai szigor nélkül nőttem fel.
-Nehéz leválás a szülőtől.
-Idegenekkel a mindennapokban nagyfokú intelligencia és tolerancia.
-Mély depressziós állapotok (rövid, max egy nap folyamatosan)
-Állatokkal szembeni türelmetlenség, ebből fakadó bántalmazás.
-Öngyilkossági gondolatok (komoly megvalósítási szándék nélkül)
-Sírógörcs, összeroppanás
-Látszólagos magabiztosság, belül folyamatos bizonytalanságérzet, ebből kifolyólag pedig erős önmagamra kényszerített szabályrendszerek, amelyeknek próbálok megfelelni és ha az igazságérzetemet sértik, akkor robbanok.
-Idegen emberek által akár simán fenyíthető vagyok, szituációtól függően, de nem vagyok egy nyuszi alkat, csak itt nem teljesedik ki annyira az agresszióm. Ez is fontos.
Hirtelen ennyi jutott eszembe.... magamról.
Sport nem segít, én 3 éve testépítek, előtte is kicsi koromtól kezdve sportoltam, de semmit nem számít, sőt, ha igen, akkor inkább spanol, mintsem nyugtat. 25 éves vagyok. Sajnos a szeretteimen jön ki az összes düh szinte. Retteg attól, hogy rossz ember vagyok és az maradok, így félek családot is vállalni a későbbiekben, így elmentem a pszichiátriára magamtól, majd közöltem, hogy nem fogok gyógyszert szedni, szeretném, ha pszichológus segítene megoldani. Hónapok óta járok pszichoterápiára, beszélgetünk, kutatjuk az okokat összefüggéseket, mindig az van, hogy áhhá, talán ez lesz a baj, DE FÉLEK, HOGY EZ A HAJLAM A NAGYFOKÚ AGRESSZIÓRA GENETIKAILAG ÖRÖKLŐDIK, VAGY LEGALÁBBIS BETEGSÉG/RENDELLENESSÉG. Ez már rég túl van az önhisztin, több attól.
Gondolkoztam még egy agyvizsgálaton, nem e valami elzáródás, vagy daganat okozza ezt... nem értek hozzá, nem akarok hülyeséget mondani, de nem tartom kizártnak ezt sem."
Amióta ez a levelezés történt, még nem volt agresszív kitörésem. Kevesebbszer is kezdődött, és azokat sem hagytam eluralkodni. Talán tényleg agyban dől el.
Kedves utolsó, nagyjából minden igaz rám is, bár nem minden.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!