Egy éve családi probléma miatt depressziós lettem, gyógyszereken élek, melyektől nem is vagyok túl jól, és hízok, így az önbizalmam is romokban! Mit tegyek?

Az ember nem lesz családi probléma miatt depressziós, legfeljebb rossz kedvű, levert. A depresszió a központi idegrendszer súlyos, szervi megbetegedése, aminek tünetei gyógyszerekkel enyhíthetők. Ezek a gyógyszerek a rosszkedvet, levertséget is javítják, de nem erre valók!

Beszéld meg a psychiátereddel, hogy szeretnéd elhagyni ezeket a szereket (csak fokozatosan lehet!). Számíts rá, hogy ettől viszont (megvonási tünet!) átmenetileg télleg nem lesz túl jó kedved.

Az antidepresszánsnak nem az elhízás a legdurvább tünete. Teljesen tönkre vágja a gyomrot, májat, vesét, szívet.

Egyszer pszichológusnál voltam (az eset után rögtön otthagytam), felhívja egy betege, aki régebb óta gyógyszert szed, hogy bevérzett a gyomra, és vért hány. Orvos röhög (!) egyet, és mondja neki: "Hát kedveském, ez ezzel jár, hívja fel a háziorvosát, nem tudok segíteni magának." Na amikor ezt meghallottam, felálltam, és szó nélkül kijöttem. Szétgyógyszerezik az embert, tönkremegy mindene, aztán kiröhögik.

Ha tudod, vedd meg és olvasd el Szendi Gábor klinikai szakpszcihológus Depresszióipar c. könyvét, ez leírja, hogy a gyógyszerek mit művelnek veled, hogy a legtöbb embernek nem is használnak (persze van kivétel, de náluk főleg a placebo hatás érvényesül) és hogy hogy tudsz meggyógyulni (www.szendi.net). Andrew Weil: Gyógyulás önerőből c. könyve pedig leírja, hogy tudsz meggyógyulni gyógyszerek nélkül. A Feketéné Bokor Katalin nevű hölgy könyvei is nagyon hasznosak lehetnek, ezeket csak interneten lehet rendelni, szerintem nézz utána. Nekem ezek nagyon sokat segítettek, több év depresszió után ezek segítségével tudtam meggyógyulni.

Ha tudsz szerintem menj el önismereti tanfolyamra, százszor többet ér, mint a gyógyszerek. Ha családi probléma okozza a gondokat, akkor nem is biztos, hogy szervi elváltozás, probléma, hiánybetegség miatt alakult ki a depresszió. Ezt nyilván a dokik is tudják, de ők mindenképp felírják a gyógyszereket, még ha nincs is rá szükséged, hiszen ma már jutalékot kapnak érte a gyógyszergyáraktól... gondolj csak az orvoslátogatók rendszerére... a te egészséged és gyógyulásod meg teljesen hidegen hagyja őket, sőt nem is érdekük, hiszen minél tovább vagy beteg, annál tovább jársz hozzájuk, és annál több pénzük van belőled (ez nem rosszindulat, eleinte én is bizalommal, reménnyel és jóindulattal közelítettem ezekhez az "orvosokhoz", de aztán minden esetben ezt tapasztaltam sajnos, amit az előbb leírtam, végén rájöttem, hogy vagy egyedül gyógyulok meg, vagy sehogy).

Persze, ha hozzászoktál a gyógyszerekhez, akkor nem lesz egyszerű lejönnöd róluk, hiszen ezek komoly és erős drogok (a diszkókban pl. a dílerek kemény pénzekért, drogként árulják a xanaxot és társait). Ha a jelenlegi orvosod nem hajlandó segíteni, hagyd ott, és keress olyat, aki segít abban, hogy le tudj szokni. Súlyosabb esetekben sajnos előfordulhat, hogy be kell vonulnod a kórházba, mert a leszokás hallucinációkat, agressziót és rohamokat eredményezhet - bár egy év még nem olyan hosszú idő, szóval szerintem nálad ez még nem áll fenn (ez csak magánvélemény).

Még egy módszer a leszokáshoz, bár nem tudom, hogy van-e elég lelkierőd hozzá. Minden nap nagyon sokat, intenzíven, kifulladásig, összerogyásig kell sportolni, futni, táncolni, mozogni. Ekkor olyan anyagokat kezd el termelni a szervezeted, amelyek hasonlítanak az antidepresszánsokban találhatókra, így nem is fognak kialakulni az elvonási tünetek. De ehhez egy depressziósnak mindenképp nagy lelkierő kell, és fontos, hogy mindennap csinálni kell.

Mi az a családi probléma egyébként, ha meg szabad kérdeznem? Pszichológushoz, pszichiáterhez vagy pszichoterápiára jársz? Magánhoz vagy államihoz? Korod, nemed? (Bocs a sok kérdésért, de nem írtál túl sokat magadról, szóval így elég nehéz tanácsot adni.)

Anna (28/l)

Szreintem ne pszichiáterrel beszélgess, mert ő csak gyógyszert ír fel, pszichológust keress, aki segít megoldani a problémát.

( A pszichológus és a pszichiáter nem ugyanaz: az első beszélget veled, az utóbbi gyógyszerrel kezel)

Szerintem nincs igaza annak, aki azt írta, nem vagy depressziós, a tünetek alapján az vagy sajnos (de ezt gondolom Te is tudod...), de ki fogsz tudni jönni belőle, ebben biztos vagyok. Azért vagyok benne biztos, mert az írásod alapján értelmes és kompromisszumkész embernek tűnsz, olyannak, aki képes arra, hogy rendezze a problémáit. Azaz, hogy képes lenne rá, ha nem lenne depressziós... és ugye pont ez a probléma, hogy ilyenkor az ember elveszti az akaraterejét és összekeveredik teljesen. Pedig ha meg akarsz gyógyulni, akkor a férjeddel kapcsolatos problémákat kell rendezned, a gyógyszerek nem biztos, hogy segíteni fognak...

A megbocsátás nehéz dolog, nem megy mindenkinek. Nem okoskodni akarok, de szerintem azért nem tudsz megbocsátani, mert nagyon erőlteted. Tudat alatt félsz az újabb elválástól, hisz a tudatalattid az elválást az idegösszeroppanással kapcsolja össze (mint ahogy említetted, hogy ez történt tíz évvel ezelőtt is).

Nem tudom, milyen a kapcsolatod a férjeddel, hogy mennyit beszélgettek, mennyit tudtok egymásról. De csak ő fog tudni segíteni rajtad. Ha alapvetően jó a kapcsolatotok, én a helyedben elmondanám neki azt, amit ide leírtál, és azt is, hogy szükséged van a segítségére, különben nem fogsz meggyógyulni soha. A depressziósoknál nagy probléma az, hogy képtelenek segítséget kérni és segítséget elfogadni. Nem azért mondom, hogy elítéllek emiatt, mert én is ilyen voltam, amikor beteg voltam. Ha nem bírod elmondani neki, írd le neki egy papírra, és add oda neki, hogy olvassa el (annak idején én is ezt csináltam, persze azt is oda kell írni, hogy "ne haragudj, de a betegség miatt képtelen vagyok beszélni, kérlek segíts ebben"). Aztán ha pozitívan reagál, tehát megérti, mi a probléma, én minden héten megbeszélnék vele egy időpontot, amikor csak a Te problémádról beszélgettek, illetve ő is elmondhatja, hogy mit gondol erről vagy arról, vagy neki mi a gondja Veled. Érted, úgy csináltok, mintha pszichoterápiára járnál hozzá, hetente egy óra, mittudomén hétfőn hattól hétig, vagy valami hasonló. Ha először nem akar ráállni a dologra, mondd meg neki, hogy így tök sok pénzt meg lehet spórolni, mert egy pszichoterapeuta 6-7000 Ft-ot kér alkalmanként, ez meg ingyen van. De készülj fel rá - és neki is mondd el - hogy lehet, hogy sokáig fog tartani, három-négy hét nem elég a gyógyuláshoz.

Nem a levegőbe beszélek, én is így gyógyultam meg, hogy minden héten beszéltem a párommal a problémáimról (úgy, mintha pszichoterapeuta lenne), és együtt próbáltuk megoldani a dolgokat. (pszichológus, gyógyszerek csak rontottak az állapotomon, nem értek semmit) Esetleg - ha van rá pénzed - vegyél könyveket, amik a depresszió lelki hátteréről szólnak, és olvasgassátok együtt. Lényeg, hogy sokat beszélgessetek, hallgassátok meg egymást, és akkor újra bízni tudtok egymásban.

Ja, még a megbocsátásról jut eszembe. Nem tudom, hiszel-e Istenben, ha igen, lehet, hogy segíteni fog. Tudod, van a Miatyánk kezdetű imában a következő sor: "... bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek". Én vallásos vagyok, gyerekkorom óta ezt az imát kb. tízezerszer elmondtam, úgy, hogy bele se gondoltam, mit jelent. Nemrég jöttem rá, hogy csak kizárólag akkor várhatom, hogy az életem jól alakuljon, ha képes vagyok megbocsátani az ellenem vétkezőknek. Hiszen a meg-nem-bocsátás haragot és frusztrációt, agressziót eredményez, amiből ha sokat kap a szervezeted, szorongani kezdesz, és depressziós leszel. Arra is rájöttem, hogy megbocsátani nem a másik ember miatt kell, hanem saját magam miatt (nekem nem a párommal, hanem a szüleimmel és a családommal voltak komoly problémáim). Mert ha nem bocsátunk meg, kinek ártunk vele? Annak, aki kiszúrt velünk, megbántott, stb.? Nem, kizárólag saját magunkat tesszük vele tönkre, s voltaképp nem az megy tönkre lelkileg, aki megérdemelné, hanem az, aki ártatlan.

Nem voltam még hozzád hasonló helyzetben (azaz nem csaltak még meg - legalábbis nem tudok róla), de úgy hallottam, egy félrelépést még meg lehet bocsátani, csak lényeg, hogy normálisan meg legyen beszélve a dolog, ismerjétek az okokat, egymás elvárásait, stb. Mert gondolj bele, mi miatt érzed magad ennyire szörnyen? Azért mert megtörtént a konkrét aktus a másik nővel, vagy azért mert rettegsz attól, hogy elhagy a férjed? Szerintem mondd el nyugodtan a férjednek a félelmedet (hogy újra meg fog csalni, elhagy, stb), s azt is, hogy szerinted a vele való konfliktus miatt lettél depressziós (ne vádlóan, hanem tárgyilagosan, akkor nem sértődik meg). Aztán kérdezd meg, hogy mit tudna tenni azért, hogy ez ne járjon folyton a fejedben. Az is fontos szerintem, hogy miután megbeszéltétek ezt a megcsalás-ügyet, ne hánytorgasd fel neki, mert akkor önkéntelenül is késztetést fog érezni, hogy újra megtegye.

Mindenesetre a magánvéleményem az, hogy jó nagy görény volt az a nő, aki képes volt egy háromgyerekes házas férfival henteregni, de ne utáld őt, mert úgyis visszakapja a sorstól (a karma törvénye őt sem fogja elkerülni). Az utálattal csak és kizárólag saját magad mérgezed meg, a nőnek sajnos nem lesz semmi baja tőle.

Én sokat próbált ex-depressziósként ma már azt gondolom, hogy az egész élet egy próbatétel, célja a lelki fejlődésünk. Ki kell küszöbölnünk hibáinkat, és ezért meg kell birkóznunk különböző nehézségekkel. Lehet, hogy Neked az a hibád, hogy képtelen vagy megbocsátani, és azért hozta eléd a Sors ezt a próbát (a férjed félrelépését). Amíg egy hibát nem tudsz kiküszöbölni, megfutamodsz előle, az élet újra-és újra szembesíteni fog vele, egészen addig, amíg meg nem tudsz birkózni vele. Az ember életének célja szerintem az, hogy különbül, jobb emberként távozzunk a Földről, mint ahogy megérkeztünk ide. Aztán újra-és újra újjászületünk, és amikor elértünk egy bizonyos szintet, magasabb dimenziókba léphetünk, és végre nem kell erre a borzalmas, érzéketlen, cinikus Föld nevű bolygóra megszületnünk. Tulajdonképpen ezt mondja az összes vallás - keleti vallások (hinduizmus, buddhizmus, Krisna-hit) és maga a kereszténység is, csak a kereszténység a menyország-föld-purgatórium-pokol fogalmaiban gondolkodik - de ezek csak szimbólumok, lényeg, hogy a fejlődés a cél, s ha kiküszöböljük hibáinkat, előbbre léphetünk.

A depresszió egy hatalmas próba, és lehet, hogy közhelynek tűnik, de ha nem öl meg, megerősít.

Ha túl leszel az egészen, másképp fogod látni a betegséged. Lehet, hogy hülyén hangzik, de én így utólag hálás vagyok a depressziómnak, mert ez tanított meg gondolkodni, arra, hogy hogy tudok igazi, mély emberi kapcsolatokat kiépíteni, s lelkileg hatalmasat fejlődtem, nagyon sok hibámat kiküszöböltem, amik korábban megkeserítették a mindennapjaimat (persze még sok olyan hibám maradt, amikkel továbbra is próbálok megküzdeni).

Elnézést, hogy ilyen sokat írtam, remélem sikerül rendbe hozni az életed. És nem tudom, hogy a férjed magától mondta-e el Neked, hogy megcsalt, de ha igen, akkor alapvetően becsületes ember lehet, és érdemes megbocsátani neki.

Anna (28/l)

Kedves Anna!

Ha ex-depressziósnak is tartod magad, kevered a fogalmakat. A depresszió nem elsődlegesen lelki probléma, nem megoldhatatlannak tűnő élethelyzetekben bekövetkező rosszkedv, lehangoltság. Nem lehet belátással, önelemzéssel, öngyógyítással megszüntetni. A depresszió a központi idegrendszer szervi betegsége, a gondolkodás és a hangulati élet tartós zavara, amin csak gyógyszeres kezeléssel lehet segíteni. Aki látott már igazi mániás-depressziós beteget (merthogy a kettő általában együtt jár!), mondjuk katatóniában, az sosem fogja egy "tök depis" emberre azt mondani, hogy "depressziós". Amit te leírsz, az egyébként nagyon hasznos lehet a kérdezőnek, a nevében is köszönjük a tanácsaidat, de ha egyszer szegény nem beteg, akkor nem mondjuk rá azt, merthogy a depresszió, mint mondtam, betegség.

Kedves utolsó!

Pontosan tudom, mi az a klinikai depresszió, ugyanis többször és többen is diagnosztizáltak vele. Ne ítélkezz felettem, semmit nem tudsz rólam. A gyógyszerek nem segítettek, és mivel saját felelősségre abbahagytam a gyógyszerek szedését, az orvosok nem vállalták a további kezelésemet (hál Istennek nem tudtak még nagyobb pusztítást véghezvinni). Gondolom, Te valami "hozzáértő" lehetsz, pont úgy beszélsz, mint ők. Ismerem a fajtádat, ne félj. Ugye-ugye, jól jön nektek, ha egy szerencsétlen pszichiátriai betegből hónapokon, éveken keresztül hetente öt-hatezret húzhattok ki? Ugye, jól jön, hogy az orvoslátogatóktól és a gyógyszergyáraktól ingyennyaralásokat és ajándékokat kaptok, cserébe azért, hogy a "nézeteiket", és a "gyógymódjaikat" terjesztitek? Ne tudd meg, hány olyan embert ismertem, aki a ti "nagyszerű szakértelmetek" és "kezelésetek" hatására öngyilkos lett! Pont olyanok vagytok, mint az ügyvédek, okoskodtok, írjátok a tudálékos szakszöveget, de becstelenek vagytok, és csak a saját hasznotokat lesitek, ezt jól tudod te is. Nem lenne becsületesebb valami másból meggazdagodni? És igen, sokkal többet tudok a depresszióról, mint te a hülye tankönyvszagú tudásoddal. Átéltem és meggyógyultam. Azért gyógyultam meg, mert nem hittem a magadfajtának. Az a betegtársam, aki hitt nektek, még mindig ott szenved. Hány embert gyógyítottál meg úgy, hogy már nem szorul gyógyszerek szedésére, mi? Gyűlölöm a fajtádat, emberek ezreit teszitek tönkre. Szendi Gábor Depresszióipar című könyvében pontosan leírja, mit tesztek a betegekkel, s hogyan vezetitek félre őket. Ne akard ezt a szegény posztíró hölgyet is félrevezetni, szenvedett már ő így is épp eleget a te "hozzáértő" véleményed nélkül is.

Anna (28/l)

Oppá, akinek tegnap írtam, levette a hozzászólását, pedig épp most akartam elnézést kérni tőle. Szóval, ha még visszajössz ide, elnézést, hogy ennyire neked támadtam, de előjöttek a régi rossz emlékeim + megsértődtem, mert rám fogtad, hogy nem is voltam beteg (pedig én jól tudom, min mentem keresztül + orvosi papírjaim is vannak). De utólag tényleg megbántam, hogy ilyen agresszívan válaszoltam, nem kellett volna. Tényleg, én sem tudok rólad semmit, csak azonosítottalak magamban az általam nem annyira kedvelt (gyűlölt) pszichiáterekkel. Elnézést még egyszer, sok csúnya esetet láttam, ahogy gyógyszerek (antidepresszánsok, antipszichotikumok) miatt tönkrementek mások (többek közt az ikertestvérem), ez elég mély nyomot hagyott bennem. Remélem még visszajössz ide, és elolvasod ezt.

Anna (28/l)