Miért nem tudok már örülni semminek?

13 éves lány vagyok. Pár hónapja azt hiszem elindultam valami érzelmi lejtőn, mert most már ott tartok, hogy nem bírom tovább. Legszívesebben egész nap csak sírnék, és azt kívánom bárcsak meg sem születtem volna. Az összes napom úgy telik, hogy reggel korán felkelek, elmegyek a suliba, hazajövök, leülök a gép elé, tanulok és alszok. És ez van. Minden nap. Kivétel a hétvége, amikor a nagymamámnál vagyok. Aki ezt nem tapasztalta, az nem értheti, hogy ez milyen rossz. Senkit, de az égvilágon senkit nem érdekel, hogy mi van velem. Szerintem még azt se vennék észre túl sokan, ha eltűnnék. Magányosabb vagyok mindenkinél. Pedig nem lógok ki a sorból egyáltalán, nem vagyok ronda, nem vagyok stréber, mégsem fogad el senki. Mindenki csak kiröhög. Pedig próbálom magamat vidámnak, közvetlennek mutatni, beszélgetek emberekkel, de nem. Már vagy 1 hónapja el sem mosolyodtam őszintén, ezzel szemben minden nap bőgök, bármilyen kis hülye dolgon. Ezt sem értem folyton sírnom kell. Ezen a helyzeten az apám sem könnyit túl sokat, mivel kb. naponta a képembe vágja, hogy tűnjek el ebből a házból, vagy hogy egy semmire kellő kis ribi vagyok. Csak mert egyszerűen az égvilágon semmihez nincs tehetségem és mindent elbénázok. Régebben próbáltam, most már meg sem védem magam. Egyre jobban hiszek neki, mert tudom, hogy igaza van. Anyámmal is ordít, de ő meg már˝ úgyis hozzászokott˝. Utálom apukámat, tudom, hogy legbelül jót akar és lehet, hogy még erdeménye is lesz ennek a szidalmazásának, bár nem tudom milyen ő mindig ezt mondja. Közben meg elvárja, hogy meleg kaját tegyek elé, főzzek neki, elpakoljak utána, de cserébe mit kapok? Újabb lecseszést, amiért valami t már megint rosszul csináltam. Ezután bőgök, őt nem érdekli, inkább mégegyszer leordítja a fejemet. A kistesóm is ellnem fordult. Rájött, hogy ő lehet apuci npicike fia, csak annyit kell tennie, hogy tájékoztatja, arról amit művelek vele. És enm is csinálok vele semmit. Ő meg folyton hazudik, hogy megvertem, nekilöktem a falnak, vagy éppen megettem a csokiját. Még hangosan sikogat, meg előadja az álsírását, amikor ketten vagyunk a szobámban. És erre megint letolnak, hogy tűnjek innét. Ő meg csak egy gonosz mosolyt villant rám és apuci karjaiban sírdogál tovább. Szóval kb ez az életem, utálom. És tudom, hogy vannak emberek, akiknek sokkal rosszabb, mint nekem. Sportoltam, de mivel vidéki vagyok és nem volt többre lehetőség abbahagytam, itt semmit nm lehet csinálni ebben a koszos kisfaluban.